Pál Adrienn

A kamera egy utópia embertelenül letisztult díszleteit idéző szürreális terébe gázol. Kiterjedése meghatározhatatlannak, mélysége feneketlennek tűnik. A nyugtalanul vibráló monitorok szinkronban sípolva követik a csendesen halódók utolsó szívdobbanásait. A túlsúlyos nő hátat fordít és közönyösen majszol. Akkor is bele-beleharap a zsebében lapuló szendvicsbe, amikor a még alig kihűlt testet a boncterem felé vontatja. Az ormótlan kórházi klumpa reménytelenül koppan az alagsor kövezetén. A mennyezeti neon zavartan hunyorog. Még mindig nem szokott hozzá az elmúláshoz. Ugyanaz a fásult liftes nő, és ugyanaz a hatvanas évekből itt felejtett, vidám tánczenét sugározó kopott Szokol kíséri útjukon a halottakat már húsz éve, amióta a nő először belépett ide. Errefelé a halál munkaköri kötelesség, az évek renyhe egykedvűségben telnek. A kórházon túl sincs más, csak a kilátástalan semmi. A férfi a nappaliban, aki egy hatalmas terepasztalon babrál nap, mint nap, idegen. A nő, aki a tükörből bambán visszabámul, szintén az.

Ennek a történetnek nem Pál Adrienn a hőse, vagy maximum csak annyira az, mint Beckett Godot-ja. Ennek a történetnek más hőse van: Piroska. Piroska pedig abszolút nem hőstípus. Az élete unalmas, monoton és cseppet sem irigylésre méltó. Ápolónő egy kórház elfekvő osztályán. A külseje sem irigylésre méltó. Egyetlen szenvedélye, az evés, akaratgyengeségre ítélte, napjai békés kérődzésben telnek. És nem irigylésre méltóak a kapcsolatai sem. Van ugyan vőlegénye, kettejük között azonban hatalmas szakadék tátong, melyet már egyikük sem tekint kihívásnak. Barátja is csak egy van, s az nem Márta, aki egy telefonhívásra megjelenik az ajtóban, hanem az a Pál Adrienn, akit a nő 10 éves kora óta nem látott, s akivel mintha anno Piroska személyisége és élete is egy másik városba költözött volna. Amikor pedig a halál fehér köpenyes, robosztus angyala valami különös kényszer folytán az egykori lelki társ nyomába ered, minden a feje tetejére áll. Mintha Piroska nyitva felejtett ajtókon vagy egy száguldó vonat ablakán át meglesné az életet. A mások életét, ami… lehetne akár az övé is? A felszínen persze alig látható a változás. Minden csak a mindennapok lassú, s csöppet sem látványos ritmusában moccan meg. Mégis valami a vászonhoz szegezi a nézőt, aki lélegzetvisszafojtva drukkol egyetlen lélek sorsáért, miközben a saját megváltásáról szinte el is feledkezik. Piroskának rá kell jönnie, hogy többé már nem Pál Adrienn a fontos, hanem Fodor Piroska, és sohasem a keresés tárgya számított, csakis a voltaképpeni keresés, ahogy a cél és az út relációjában is mindig maga az út a lényeges. Ez pedig egy olyan road movie, melynek magányos hőse nem ül autóba, maximum vonatra, esetleg metróra száll, vagy csak úgy gyalog vág neki az ismeretlennek. Mert neki, aki húsz éve be van zárva a halál szinusz görbékkel határolt hermetikus világába, talán még a sarki közért is távoli, felfedezésre váró kontinensnek számít.

Kocsis Ágnes már első filmjével, a Friss levegővel is borzongatóan pontos képet festett a hitehagyott, elidegenedett társadalomról, a magányosan ottfelejtett, reményvesztett egyénről, a teremtett világban való létezés fonákjáról. A Pál Adriennel tovább árnyalja a képet úgy, hogy "a kevesebb több" elvét még művészibb szintre, a minimalizmust egyenesen tökélyre fejleszti. Nem magyaráz, bemutat, még inkább megmutat, szembesít. Humorral finomított félreérthetetlenül éles képet, voltaképpen karikatúrát tart elénk. Lecsupaszítja a valóságot, minden zavaró hatástól megtisztítja, hogy még szembetűnőbbek legyenek a körülöttünk, rajtunk, bennünk uralkodó antagonisztikus ellentétek, a kiáltó hiányállapotok. Átütő hatásúvá válnak a tartalmatlanul tovaszáguldó napok, belénk hasít a meg nem élt élet, de feldereng a kitörési pont is! Kocsis hősei szűkszavúak. Minden ott van a mozdulataikban, az őket körülvevő tárgyakban, a pillantásokban, amiket váltanak, vagy éppen nem váltanak. Gábor Éva alakítása a színészi játék taníthatatlan elemére épül: a jelenlétre. A teljesen amatőr főszereplő szerepformálása a taoista Wei Vu Wei (nem cselekedve cselekedni) elvét idézi. Beletörődő, fáradt passzivitása, szenvtelen tekintete, rezzenéstelen, maszkszerű arckifejezése súlyt ad a háttérben zajló magasabb rendű folyamatoknak, hitelesíti az útkeresést, és elemeli a történetet a hétköznapiság szintjéről. Mindehhez járul az a gondosság, amivel Kocsis Ágnes elrendezi a mozaikokat a készülő portrén, mely képek, hangok, hangulatok pontosan regulázott rendszerévé áll össze, végül szelíden a dramaturgiailag, esztétikailag fontos részletek felé irányítja figyelmünket. Fillenz Ádám operatőr képi játékai, térrel, fénnyel, kompozícióval hipnotizáló vizuális trükkjei pedig olyan kiszolgáltatottá teszik képzeletünket, mint Alice-t Csodaország örökké változó arányai. Mert itt már semmi sem pontosan az, mint aminek látszik. Íme, egy dráma drámai fordulatok nélkül, egy kereteitől megszabadított szabadon hömpölygő, át- és továbbgondolandó történet, egy pátoszmentes happy end késleltetett katarzissal.