Azt hihetné az ember, hogy a klasszisok általában megvalósíthatják elképzeléseiket. Nincs így. Fellini számos terve maradt fiókban, Fábri Zoltán hiába álmodozott az Aranykoporsóról, és Andrzej Wajda Pan Tadeusza, melyet a rendező "élete legfontosabb filmjének" tekint, csak hosszú kihordás, várakozás, harc után születhetett meg. Akik kételkedtek a vállalkozás sikerében, így érveltek: Adam Mickiewicz heroikus eposza nem igazán ideális mozgóképi matéria, mivel "a nemesi élet enciklopédiája" rendkívül sokrétű, filozofikus verses szintézis, szövegének és gondolatiságának valamennyi rétegét lehetetlen visszaadni a mozgóképek nyelvén.
Wajda ennek ellenére úgy érezte: a pillanat kiválóan alkalmas a Pan Tadeusz érvényes üzenetének megfogalmazására. Lehet, bizonygatja, hogy fontosnak mutatkozik egy olyan film, melyben nincsenek rafinált felhangok és áthallások, ergo senkit sem óhajt semmire sem kioktatni. A kalandos fordulatokkal, mozgalmas eseményekkel, ádáz harcokkal, lázas szenvedélyekkel teli mese, melyben a Soplica és Horeszko család rivalizálása elevenedik meg, "csupán azt mutatja be, hogy volt egy régi világ, amely ilyen különleges lengyel nyelven beszélt". Persze romantikával átszínezetten, hiszen a költő idealizálta hőseit és eszményeit. A régiek kínzó gondjai ma is elhessegethetetlenek (legyen elég ennyi magyarázat az időszerűségre): "Kik vagyunk? Honnan jöttünk? Hol lesz a helyünk a mai Európában"? Az értelmezés pontos és hűséges, a változtatások és átigazítások koncepciózusak. Ilyen Mickiewicz narrátorként való szerepeltetése, a híres szalon közönségének "átrendezése", az epilógus súlyos summázatának kurziválása ("Vagyunk mindenütt hívatlan vendégek; múltba, jövőbe: akárhova nézhet, nincs a világon, csupán egyetlen hely, hol némi enyhet találhat a lengyel: a gyermekkor. Ez mindig tiszta, szent lesz, hasonlóan az első szerelemhez" - Rónay György fordítása.) Mívesen kidolgozott kompozíciókban tárulnak elénk a tablón a szilaj életöröm képei, az úri praktikák, a lángoló érzelmek, a kegyetlen küzdelmek. Igaz, a leírások kínosan akkurátusak, de hát a stílus és a műfaj megköveteli az egykori couleur locale aprólékos ábrázolását.
Nem hallgathatjuk el, hogy azért van jó adag nemes anakronizmus, kissé avítt pompa, ünnepélyes dagályosság a napfényben fürdő tájakban, hangulatos ceremóniákban, emelkedett költői sorokban, a hősök lávaként ömlő monológjaiban: igen, ez egy elsüllyedt és már csak az álmokban, illetve képzeletben létező kor, poétikus vízió a múló időben megszépülő magatartásokról és szokásokról. Nyilvánvaló: a lengyelek szíve hevesebben dobog a Pan Tadeusz színes szőttese olvastán-láttán, mint a miénk, akik más örökségen és múlton nevelkedtünk, a teljesítmény előtt mégis kalapot kell emelnünk. Pawel Edelman festői beállításai, Wojciech Kilar zenei betétei fontos mozzanatai az élménynek, élvezetes a kiváló színészek játéka (talán csak Daniel Olbrychski lóg ki a sorból: nem először tapasztaljuk harsány mimikáját, teátrális túlzásait). A film nem hagyományt követ és nem fog iskolát teremteni. Wajda látomásos drámája Mickiewicz ihlette személyes vallomás. Pontosan illik rá a lengyelek élő klasszikusának jellemzése: "A Pan Tadeusz mi vagyunk, mi a magunk nemzeti karakterével, a lengyel tájjal és lengyel nyelvünkkel a háttérben. Semmi több. De hát ez ? minden!"
