Kényes feladat történelmi témákat filmre vinni: heroizálás, giccs, sziruposság, tézisfigurák, és a többi, a jól ismert dilemmák. Talán még ennél is kényesebb a nemzeti múlt költői ábrázolásának, egy kétszeres csavarnak a hiteles, de egyéni interpretációja. Wajda inkább több mint kevesebb sikerrel hajtotta végre a feladatot. Jól választotta ki a színészeket, látványos tablókat teremtett, a sztori izgalmas és mozgalmas. Lírai hangulatok, melankólia, gyönyörű tájak, végtelen litván horizontok, bukolikus, a soha nem voltra emlékeztető, örökre letűnt idő igézete.
A napóleoni háborúk kora: szabadság, (lengyel-litván) nemzeti függetlenség, romantika. A provincializmus bumfordi bája, elnéző-megértő irónia. Árkádia iránti nosztalgiánk. A pásztorok istenháta mögötti nemesek, vidéki kúriák zsenge lánykái, Szentpétervárról a porfészekbe visszaköltözött, hozományvadász úri dámák. Bűn és bűnhődés motívuma, gyilok és féltékenység, vezeklés és önfeláldozás: (sajna) kissé elnagyoltan. A karakterek túl-sarkítottak, hiába a nagyszerű színészi játék (például Boguslaw Linda, vagy a sokadszorra remeklő Daniel Olbrychski). Legemlékezetesebbet a zseniálisan koreografált, egyszer báli mulatsággá, másszor haláltánccá átlényegített tömegjelenetekben nyújtják.
Különben szavalnak, tetszetős rímekben, nehézkes strófákban. A Párizsba emigrált Mickiewicz sorait búgják-zengik. Eredetiben talán jobban csengenek, ám kétlem, magyarul viszont felettébb anakronisztikus a hatás.
"A dialógust - bár rövidebb és sűrített formában -teljes egészében a költeményből vettük"- nyilatkozta a rendező. "Semmit nem változtattunk rajta, nem adtunk hozzá semmit. Hiszem, hogy a költemény gazdagsága a filmvásznon is visszaadható, mert szerintem a Pan Tadeusz filmrevitelének nehézségeit csakis úgy lehet legyűrni, ha az ember hisz abban, hogy ez igenis lehetséges."
Az alapmű álnémafilmre, vagy balettre kívánkozott volna, így azonban a folyamatos verseléssel (s némi rosszindulatú túlzással, poszt-posztmodern technológiákon, virtuáliákon pallérozódó füllel hallgatva) inkább burleszkre sikerült. Mindezt Wajda kerettörténetbe ágyazta: a költő hallgatóságának (kikben ráismerünk a főbb szereplőkre) olvassa fel művét. Állítólag ők testesítik meg a lengyel kultúra és tradíció összes gyökerét. (Pozitívumként: melldöngető lengyelkedés nélkül, vagy ha mégis, akkor legalább öniróniával teszik.)
