A szerethető baromarc torztükre

A néző vagy hahotázva elfogadja a bunkó madridi zsaru – valóban nehezen tolerálható – személyiségét, vagy mereven elutasítja. Köztes, "langyos" átmenet nincs. Amikor José Luis Torrente pohos, izzadt-zsíros kósza tincseit középre fésülő, ízléstelen ruházatú figurája 1998-ban a kamerák elé állt (Torrente, a törvény két bal keze), atyja és megformálója, Santiago Segura színész-rendező (és forgatókönyvíró-producer) egy olyan, maradandó (anti-) hőst hívott életre, akit kedvelni lehet, de megérteni vagy azonosulni vele sohasem. A focirajongó, rasszista, eltúlzottan hazafias – olykor szélsőségesen jobboldali nézetű –, homofób, lepukkant nyomozó nemcsak, hogy iszik, mint a kefekötő, de nehezen hajlandó fizetni, a nőkkel csak az altesti vonzalmai (rapid) beteljesülésig kedves, és előszeretettel él vissza hatósági hatalmával. Mint bármelyik egyszerű hím-soviniszta véglény, aki a "pisztoly –pia–pina" hármasságában ragadja meg az életet. Karikatúra, nem vitás. Nem szabad komolyan venni – kizárólag azt a torz tükröt, amiben mindaz a kisszerű, rossz emberi tulajdonság megmutatkozik, amiket hordoz. Ezek legyőzésében egyedül a nevetés – a kinevettetés – segíthet, ezért is a vígjátéki formátum, illetve, hogy hitványsága dacára Torrentéről a legeslegutolsó pillanatban kiderül, hogy mégiscsak helyén van a szíve. A fekáliából végül mindig kidugja fejét a szép virág.

A bűnök üldözői sem mindig az erkölcs egyértelmű bajnokai, (hogy csak húszévenkénti példákat ragadjunk ki) így jutunk el az Alain Delon megformálta rideg és kegyetlen rendőröktől (például: Jean-Pierre Melville Zsaru című krimije) a Harvey Keitel játszotta nagyvárosi alvilágban fürdőző nyomozóján át (Abel Ferrara A mocskos zsaru című drámája) Brendan Gleeson szarkasztikusan előadott "két-kapuzó" ír zsarujáig (John Michael McDonagh A Guardista című vígjátéka). S eközben Segura – tizennégy éve – megalkotta a hatósági szervek Sancho Panzáját, akiből teljességgel hiányzik a nemesség iránti tisztelet, legfeljebb meghunyászkodik az erősebb előtt, filmes rokonfigurája pedig leginkább a Jöttünk, láttunk, visszamennénk lábszagú Jacques Foch-a (ejtsd: zsák fosa). Taplósági filmmintáját pedig a Farrelly-testvérek munkássága szolgáltatja.

Börtön-kispálya

[img id=359407 instance=1 align=left img]Segura valószínűleg érezte, hogy az első és karcosságában is hatékony Torrente-filmje után a pusztán a jól kitalált figura (és annak beszólásai) miatt életben tartott széria (Torrente 2. – A Marbella-küldetés és Torrente 3. – A védelmező) a sikeres folytatáshoz nem elegendő. Ütősebb sztori szükséges és erősebb vizualitás. Utóbbi célt szolgálta a több és látványosabb akciójelenet és térdimenzió (amiben tagadhatatlanul emlékezetesek a kidomborodó csöcsök).

A Torrente 43D-ben ezért a lelkében kültelki zsarut (Segura) egy börtönben látjuk viszont, ahová egy elbaltázott akciója miatt jut: egyik botrányosan elsülő alkalmi megbízatása, egy lakodalmi őrző-védő munkáját követően megélhetési kényszerből (és falból) elvállal egy likvidálást, ami természetesen újra csak félrecsúszik. A rácsok mögött kedvenc filmje, a Menekülés a győzelembe ihletésére egy kispályás focimeccset szervez, rab "lúzerei" és az őrök között, akiket a Real Madrid játékosaira "kísértetiesen hasonlító" profik erősítenek, ám nem az eredmény a lényeg, hanem hogy a viadal alkalmával olajra lépjen. Ha így nem is, de egy a sitten turnézó kórusnak köszönhetően végbemegy az illegális távozás. Torrente sejti, csőbe húzták, s célja, hogy nevét és becsületét tisztára mosva nyakon csípje az igazi bűnösöket. Ez a maga módján sikerül is.

A futball-faktor

A foci Spanyolországban fontosabb, mint a vallás – nyilatkozta egy interjúban a színész-rendező, aki egyébként nem futballrajongó. Mint mondta magáról, ő vélhetően az egyetlen spanyol, aki nem látott sosem focimeccset egy stadionban, pedig – tette hozzá tréfálkozva – "Spanyolországban börtön jár annak, aki nem rajong a labdarúgásért."

A Torrente-fanok jól tudják, szeretett hősük óriási Atletico Madrid-drukker, talán mert a fővárosi csapatok közül ők a leginkább hátrébbállók. A figurához a fociimádat éppúgy hozzátapad, mint a szervesült ordenáréság. A Torrente-filmek cameóit – korábban felbukkant például Fernando Torres és Iker Casillas (meg John Landis és Oliver Stone) – népszerű ibér sztárok mellett ezúttal olyan futballisták gyarapítják, mint Cesc Fábregas és Sergio Ramos. (Maga Segura is szeret feltűnni egy-egy nyúlfarknyi epizód erejéig mások filmjeiben, legutóbb Adam Sandler komédiájában, a Jack és Jillben láthattuk).

Nincs változás – ettől jó

Torrente alakja statikus, nincs változás és jellemfejlődés, ugyanazokat az otrombaságokat műveli és mondja, mint korábban, mint mindig. Ezért kedveljük. S bár mint a francia Taxi-sorozat esetében, "akcióhősödik" a figura és a film – a többet, nagyobbat, látványosabbat szellemében –, elsősorban a tahó viselkedése és beköpései miatt tartjuk meg emlékezetünkben (persze, hogy ezúttal is előkerül házibulikban gyakorta idézett szállóigévé mondása: de semmi buzulás).

Az élet Torrente vidékén hétköznapian nyomorúságos, a szobáknak és a ruháknak húgyszaga van, a szájak és a hónaljak pállottak, de a primitív környezetben az elkendőzött esendőség közben kirajzolódik, hogy ebben a közegben csupán a bunkóság révén lehet kimagasodni – vagy érvényesülni. Segura hőse az egyszerű ember nyelvén szólal meg, tapló, mint a tévé előtt a fotelben leevett, zsíros atlétában terpeszkedő és észt osztó proletár (ha úgy tetszik: kisember), akárcsak a magyar Szomjas György és Grunwalsky Ferenc Roncsfilmjének Gólya utcai bérházi lakói. De szíve van, és ez a szív nyilvánul meg akkor is, amikor folyton hülyékkel és debilekkel veszi körbe magát – ahol a vakok között a félszemű a király (vagy a totál idióták közül a hülye hordja a koronát) –, nem rokonszenv-alapon, hanem azért, mert tudja, honnan jött, és ha "kollégáinak" nem is adja meg az esélyt a sikerre (a boldogságra-boldogulásra), magának igen.

A három korábbi házimozi-forgalomban útjára bocsátott részt követően most először találkozhatunk a hazai vásznakon a tapló zsaruval – Csuja Imre szinkronhangján, ami igen passzol, és nagyot dob Torrente figuráján, nála nélkül nehezen is tudnánk elképzelni.

A 47 éves madridi író-rendező ígérete szerint lesz ötödike része is a valaha volt legnagyobb hazai sikert arató a spanyol filmsorozatnak. Nem a zseniális története miatt számítunk rá, hanem Torrente egyedi figurája okán. Kellenek a szilárd pontok az ember életében – még ha bunkóságon is alapulnak.

Kinek ajánljuk?
- Aki látta a korábbi Torrente-filmeket, és tetszettek neki.
- Az egyszerű poénokon és vaskos beszólásokon röhögni szeretőknek.
- Futballszurkolóknak.

Kinek nem?
- Nőknek.
- Széplelkeknek.
- Jogvédőknek.

7/10