Ennyi ideje terhes Gabita, a román egyetemista lány, aki helyzetéből ítélve abortuszra szeretné fordítani sorsát. Ezzel a nyitó sorral sikerült kihúznom az aranypálmás film első fél órájának méregfogát. De lesz még itt min feszülni, ne aggódjon senki!
Az új román nemzeti kincs bemutatásra került tegnap este az Urániában. Megindult az e heti román filmfolyás, méghozzá az idén Arany Pálma-díjas büszkeséggel, Christian Mungiu szerencsétlenül hosszúnevűjével. A kvázi román végkommunista történetében nem, de hangulatában és fegyelmezettségében annál érdekesebb és elgondolkodtatóbb volt.
Christian Mungiu fabulája ugyanis egy szóban elmondható: abortusz. Ha egy kicsit jobban ki akarom fejteni, hozzátehetem, hogy Gabita egyetemista lány, akinek valamilyen oknál fogva (?) abortuszra van szüksége. A végsőkig tart ki mellettük Otilia, akiről se hirtelen, se egy nap után nem tudok mást mondani, mint hogy viszi a filmet. Alig beszél, alig tesz, úgy tűnik, mintha nagyon passzív lenne, de miatta él ez az egész. Kissé hoppon maradunk, ha nagy szociológiai moralizálásra számítunk. Személyes sorsokról van itt szó, többszázer nő kérdéséről. Egy (Otiliának hívják) fel is teszi a közhelyesnek tűnő, mégis nagyon húsbavágó kérdést: "Mi lenne, ha velem történne meg?"
A film 108 perce tulajdonképpen három nagy jelenetből áll: amíg ki nem derül, miről is van szó, van egy majd 20 perces bevezető, utána két abortuszos jelenet, közte Adi (aki Otilia barátja) anyjának születésnapja. A film erősségét mi sem jelzi jobban, mint hogy mind a három, de leginkább a film magvát képező első abortuszos megajelenet is megállna magában. Folyamatosan fönn tudja tartani a feszültséget, dráma a drámában látjuk a két lány és az alkalmi orvos párbeszéde. Ha nem itt járunk, Otilia és Adi magánéleti krízise van vásznon. Rezdületlen arcát mutatja a kamera, amíg barátjának szülei és annak barátai kispolgári életüket és problémájukat megtárgyalják. Rezdületlen arca pedig mindent megmutat a film hangulatából.
Abból a hangulatból, amely néhol meglepően magyar. Vagy legyen éppen kelet-európai. A külvárosi panelélet típikus férfiatlan női sorsdrámái Kocsis Ágnest, a rendkívüli testközeliség, a légzés, a tapintás kézzelfoghatósága Hajdu Szabolcsot idézi. Hiába, ez egy újabb generáció.
