Az előző résznél is komolyabban vehető disztópia, melynek szerethetően karakán főhősnője most sem hajlandó passzívan beállni a megmentésre váró, férfikarokba ájuló fruskák sorába.
Bárcsak minden tinédzser olyan lenne, mint Katniss Everdeen! Gyakorlatias, szorgalmas, céltudatos, kellően makacs, és épp eléggé magabiztos, hogy folyamatosan az árral szembe helyezze magát. Persze Katniss-t az elnyomó diktatúra helyezte kényszerpályára, így drótra aggatott bábként kénytelen olykor kiszabadítani a végtagjait, hogy középső ujjait a hatalom felé lóbálhassa. Panem összes körzete forrong. Katniss, mérgezett bogyós lázadása miatt a közelgő forradalom jelképévé vált, amit a Kapitóliumban természetesen nem néznek jó szemmel. Snow elnök és a Suzanne Collins mulatságos nevű figuráit megkoronázó Plutarch Heavensbee vezényletével egy minden addiginál durvább, jubileumi Éhezők viadalát szerveznek, melynek célja a korábbi, mára már fenyegetést jelentő győztesek kiirtása, egyben a nép akaratának megtörése. Ha sikerül bemocskolni és eltiporni a remény jelképét, a remény is vele hal.
Az éhezők viadala: Futótűz még messzebbre megy a diktatúrák természetrajzának feltárásában, és meg merem kockáztatni, hogy ugyan a kötelező túlélőshow csak a film második felében kezdődik, az igazi feszültséggel teli pillanatok előtte, a „külvilágban” várnak ránk. Halálosztagok portyáznak az utcákon, kijárási tilalom van, nyilvános kivégzéseket és korbácsolásokat tartanak a főtereken, a Nagy Testvér mindenkit szemmel tart. És a legapróbb engedetlenséget is megtorolja. A rendezői kormánybot ezúttal Francis Lawrence (Legenda vagyok, Vizet az elefántnak) kezében van, aki elődjével szemben szakított a rángatózó kézikamerázással, és méltóságteljesebben terpeszkedő kompozíciókkal ránt be minket Panem szürke hétköznapjaiba. Mert ez a film nagyon szürke. Tudom, hogy ezzel az irgalmatlan kilátástalanság képi megjelenítésén túl a színeshabosbabos Kapitóliummal szeretnének éles kontrasztot teremteni, de sokszor, kivált az éjszaka, vagy szürkületben játszódó jelenetekben nehezen lehetett csak kivenni a színészek arcát. Elképzelhető, hogy a vetítő fényereje volt a ludas, de néha úgy éreztem, nem ártott volna visszavenni a hamuba fojtott szürkeségből.
Persze ez nem vonatkozik a Kapitóliumra, mely ocsmány dekadenciájával és ízléstelen elitjével ismét a legszórakoztatóbb sziporkák helyszíne. Nincstelenségből, nélkülözésből érkezett főhőseink viszolyognak a túlzásig díszített ruhaköltemények és a lukulluszi lakomák láttán, ahogy az Éhezők viadalát körbeölelő médiagépezet gyomorforgató manipulációi is kritikusan, élesen reflektálnak a jelenre. Izgalmas, ahogy a kötött pályára terelt, kényszerű médiahősök csendes ellenállásba rendeződnek (házasság, sőt még a terhesség médiastuntjával is), ahogy a nyilvánvalóan mocskos célok által vezérelt hatalom ellen hangolják a nézőket. És élvezetes nézni, ahogy Donald Sutherland Snow elnöke – az előző felvonáshoz képest végre hangsúlyosabb szerepben – egyre elkeseredettebben próbálja kordában tartani Katniss-t és az általa keltett hullámokat. A rendkívül tehetséges Jennifer Lawrence ismét a vállán viszi a filmet, ráadásul egy olyan karakter megformálásával, akire mint generációs young adult női példaképre, igazán büszkék lehetünk. Proaktív, önálló, vívódása nem durcás spleen (helló, Bella Swan!), hanem valódi örlődés, ahogy a Peeta-Katniss-Gale szerelmi háromszög sem unásig nyenyerészett „Most melyikőtöket is szeressem?” kérdések öblögetése. A körülmények (Kapitólium, korbácsolás, Snow fenyegetése, halálközeli élmények) tükrében formálódó, jóval komplexebb kapcsolathálóról, fajsúlyos érzelem-ballasztról van szó. Ráadásul nem is minden ekörül forog, a’la Alkonyat, mert Katniss felismeri a rá nehezedő felelősséget, és parkolópályára állítja (!) a szerelmi kálváriát. Elvégre egy forradalmat kell vezetnie.
A lángoló, vérben és intrikában fuldokló Panem mellett viszont számomra most kissé eltörpült maga a címben is megénekelt Éhezők viadala 2.0. Ugyan új az aréna, újak az ellenfelek és a szövetségesek, és ezúttal például nem mérgező darazsak és futótűz, hanem toxikus köd és áradás leselkednek a játékosokra (az érzelmeiket szétcincáló madárraj azért szép húzás volt), folyamatosan ki-kitekintgetünk a valóságshow-ból, mert az igazán jelentőségteljes események már rég nem a totalitárius államapparátus virtuális gépezetén belül zajlanak. A megkonstruált álvalóság látszatfalai aztán leomlanak (a’la Truman Show), a harc ezentúl élesben megy. Megszületik az Ellenállás.
(És végül egy kérdés, ami a vetítés óta nem hagy nyugodni. Ugye nem vagyok egyedül, amikor azt mondom, hogy Caesar Flickerman, a Stanley Tucci által boszorkányos zsenialitással életre keltett showman igazán megérdemelne egy saját spin-offot? Én legalábbis kíváncsi vagyok, hogy mi történik az excentrikus bohóccal, mikor kialusznak a műsora fényei.)
