A körme hosszú, a teát három kockacukorral issza, a hóemberben semmi egyházelleneset nem lát, és kitüntető figyelemben részesíti az iskola első és egyetlen fekete diákját. A megújuláspárti Flynn atyának kétségkívül sok van a rovásán, ám míg a cukor és a köröm egyetlen bíróságon sem állna meg, ellenben a gyanú, miszerint a felebaráti szeretetnél többről van szó tanár és diákja között, már nem lebecsülendő fegyver a papra pikkelő igazgatónő, a vaskalapos Beauvier nővér számára. Meryl Streepen úgy áll e vaskalap, mintha ráöntötték volna; amikor kiemelkedik a vasárnapi mise áhítatos hallgatóságából, hogy megfegyelmezze a sustorgó ifjúságot, fekete köpenybe bújtatott vonulását csak kevés választja el Darth Vaderétől. De a papi oldal is jelentős erőkkel készült: a hírbe hozott atya szerepében Philip Seymour Hoffman is bármikor tud úgy nézni, hogy ha kell, azonmód elbizonytalanítsa a vádat és a védelmet, mikor épp melyiket kívánja a nézőt kétségek közt tartani igyekvő dramaturgia. Kell is ez az ütemes oda-vissza mozgás, hisz nyitott karakterekkel dolgozik a dráma, dolgozzon csak a néző is, töltse csak ki saját felelősségére és legjobb belátása szerint a szabadon hagyott felületeket. Tette, nem tette? - a szerző (a filmé és az azt megelőző színdarabé ugyanaz: John Patrick Shanley) elvárja tétjeinket, miközben sokat és sokféléről (isten, egyház, hit, hóember, hierarchia, felebaráti szeretet, nem felebaráti szeretet) beszélteti szereplőit, ám mégsem bíz mindent a szavakra. Minél flottabbul folyik a "papolás", akár a tanári szoba négy fala közt, akár a visszhangos templomi térben, annál nehezebb elválasztani a nyerésre törő vívótechnikát a mélyebben ülő, belső tartalmaktól. A vádló és a vádlott e szűk helyen is elférő kettős játékához (melyhez egy hol ide, hol oda húzó nővér és a fiú édesanyja is hozzáteszi a magáét) épp annyira kell az őszi-téli Bronx és a hatvanas évek (egy évvel vagyunk a Kennedy-gyilkosság után), az iskolai nyüzsgés és a zárda mintegy mellékesen felvillantott belvilága, amennyire egy filmnek álcázott egyfelvonásos hasonlítani akar a moziműsor többi, tősgyökeres résztvevőjéhez. A színházi belső és a filmes külső udvarias különállásához mégsem kell rendőrt hívni, hiszen a lényeget - a szemben állók kettős beszédét - bizonyára az sem csorbította volna, ha Streep és Hoffman történetesen a saját ruhájában áll a kamerák előtt, és a szélgép nem borzolja a kedélyeket.
