Brett Ratner sose volt igazán izgalmas szórakoztatóipari szakmunkás – ám azért ennél többet vártunk tőle. Nálunk forgott a film, Dwayne Johnsonra lehetetlen haragudni, ám a görög mitológiai erősember "realistább", sok pénzből összedobott kalandja sajnos csak nagy jóindulattal nevezhető élvezhetőnek.
Mondvacsinált félisten
Valami csavar kétségtelenül kellett a sztoriba – mármint azon felül, ahogy Herkules Johnson kicsavarja ellenfelei nyakát. Ratner, aki a Csúcsformában-sorozaton kívül (bár már az is ugye a jobbfajta buddy movie-k petárdáival dobálózott), általában kreatívabb kollégái stílusát szokta másolni, amikor jobban összejönnek a dolgai: ott van teszem azt A vörös sárkány, ami pont olyan akar lenni, mint A bárányok hallgatnak, s ha nem is pont, de valamennyire olyan lett. Hogy most mit nézett meg villájában a direktor úr? Mondjuk, Ridley Scott Robin Hoodját, de abból is csak annyi maradt meg neki, hogy tegyük zárójelbe a legendát, s adjunk valami hasonlóan mesebeli, de mégiscsak emberközelibb fókuszt a történetnek. Így lett Herkulesből zsoldos, aki olyan gyorsan üt és akkorát, hogy még saját mendemondáit is letaglózza. Félistenből csupaszív bandavezér, aki lenyomja azokat, akik elnyomottá teszik a népet – ez van most. És közben jól becsapja saját magát is.
Az unottak harca
Ratner minket is szeretne becsapni. Nem, nem arra gondolok, hogy Palvin Barbaránknak a kész filmben pont annyi szerep jutott, mint amennyi a trailerben, vagyis egy nézés és semmi több – bár ettől is szomorú vagyok kissé (Marozsán Erikának ellenben egy darab egész mondat is jutott, de hát ezzel se vagyunk kisegítve, meg hát ez egy ilyen műfaj.) Az viszont már annál inkább probléma, hogy a Herkules hiába igényesebb (értsd: drágább), mint Renny Harlin év elején bemutatott, szánalmas kis variációja a témára (Herkules legendája), mégse tűnik igazán A-kategóriás produkciónak. A történet a soványnál is soványabb, a párbeszédek belefulladnak saját trehány fennköltségükbe – buta akciófilmnek viszont nem elég tökös a dolog. Herkulest csak a pénz érdekli; Herkules megszánja a népet; Herkules kiképez; Herkulest becsapják; Herkules visszacsap; Herkules bosszút áll. Nagyjából ennyi lenne a cselekmény, s ennyi bőven elég is lenne, ha lenne egy kis hit, egy kis lelkesedés, egy kis odaadás Ratnerben és munkájában. De nincs.
Johnson, a hős
Annyi viszont van benne, hogy jól tudja, ha már cikibe taszít olyan, egyébként jó színészeket, mint Ian McShane, Rufus Sewell vagy Joseph Fiennes, illetve egy olyan bölényt is, mint John Hurt, legalább címszereplőjében, vagyis Johnsonban bízhat. Hiszen a pankrátorkirály a vásznon is szimpatikus muszklihuszár – van benne valami, amiért akkor is szeretjük, amikor csak gyermetegen vigyorog. Teljesen mindegy, mennyire tehetséges színész, hisz semennyire, vagy hát nem is akar az lenni az ilyen esetekben, ez teljesen bizonyos. Bőven jó ő annak, amit elvárunk tőle. Nem az utolsó, de egy szerethető akcióhérosz, s mint ilyen, nincs az a nemtörődömség, ami teljesen le tudná járatni. Ezt hívják alighanem karizmának, s igen, miatta mégse lehet annyira haragudni eme legújabb Herkulesre. Az animációs végefőcímre viszont annál inkább: azt, aki ilyen gagyi, befejezetlennek tűnő grafikával a filmszínházakba engedte ezt az utolsó néhány percet – nos, annak igazán kijárna néhány tisztességes, görögös, herkulesi pofon.
Kinek ajánljuk?
- Akinek szerepelt valakije a filmben.
- Aki ismer valakit, akinek szerepelt valakije a filmben.
- Aki szereti Dwayne Johnsont.
Kinek nem?
- Akinek nem szerepelt senkije a filmben.
- Akinek szerepelt, de nem érdekli, mert ő nem szerepelt.
- Aki nem szereti, ha a jó színészek is hülyét csinálnak magukból, valamint Johnsont se kedveli.
4/10
