A Casablancában Bogart és Bergman Párizst emlegette, a Bosszúállókban (kritikánk itt) Budapestről emlékezett meg Sólyomszem és Feketeözvegy, a Vasember harmadik részében pedig New York kerül elő újra meg újra verbálisan. Azok, akik csak most kapcsolódtak volna be a történetbe: Vasembert (született Tony Stark) utoljára a képregényfilmnek első osztályú Bosszúállókban láthattuk sok más képregényhős társaságában megmenteni a világot, ezért hát a sok hivatkozás a New York-i balhéra.
Jellemfejlődés szempontjából is fontos az eggyel ezelőtti, Joss Whedon által rendezett epizód, amely, bár boldog véget ért – nemcsak az emberiség úszta meg, de a New York-i shawarmaárusok is jól jártak –, Stark vasborítású lelkén súlyos karcolásokat hagyott. A Vasember 3-ban nemcsak azért lamentál a monogámiával még mindig csak barátkozó képregényhős, mert neki nem adatott meg sem isteni (lásd Thor), sem másmilyen emberfeletti (lásd The Hulk) tulajdonság, hanem rendre előveszik a New York óta nem tágító pánikrohamok is.
A harmadik rész számos méltánylandó vonásainak egyike, hogy a forgatókönyvírók a már meglévők mellé újabb parákat sorakoztattak fel, ezzel is igyekezvén súlyt adni a jól ismert karakternek. Olyan mélyre persze nem merészkedtek, hogy Tonyt akár csak egyszer is rajtakapnánk, amint magzati pózban pityereg vagy rájárna a xanaxos dobozra, de a kreatívok mégiscsak megpróbálkoztak valamivel: ástak egy bokáig érő gödröt, ebből kapaszkodik ki heroikus küzdelemben a főszereplő. A harmadik rész számos méltánylandó vonásainak másika, hogy a forgatókönyvírók amúgy az égvilágon semmi újat nem találtak ki, semmi lényegeset nem változtattak az immár negyedik menetét tekerő Vasemberen. Tony Stark maradt, aki volt: Robert Downey Jr. kikacsintós, komikusi találmánya, amely első körben kimondottan üdítően hatott a sok komolykodó szuperhős között (két műfajjal arrébb, a kalózos-kardozós sávban Johnny Depp tett valami hasonlót A Karib-tenger kalózaival). A harmadik rész sokadik méltánylandó vonása Shane Black maga; nem azért, mert rendezőként bármivel is képes felülmúlni a sokfelé induló, de sehová sem tartó második részt, hanem sokkal inkább azért, mert semmit sem szeretünk jobban, mint az underdog-sztorikat, és a Halálos fegyver forgatókönyvírójának rendezői másodvirágzása ilyen menő sztori. Ám míg Black személye menő, vasemberes munkássága nem több életerős közepesnél.
És még mindig van mit méltányolni ezen a korrekt, a Bosszúállók farvizén ügyesen elevickélő alibirészen: Ben Kingsley és Gwyneth Paltrow játékba hozása ügyes húzás, miként az is, hogy a tévében nem műműsorok műepizódjai, hanem egy nagyon is valós és nagyon is mai sorozat, a Downton Abbey fut. Ötletből tehát sok van, kamaszgyerekszálból a kelleténél több is, csak tétje, az nincs az egésznek. Míg a Bosszúállók végén megérdemelten járt a shawarma, itt legfeljebb egy (na jó, két) falafelgombócot tudunk megajánlani.
