Peacemaker

   zene: Hans Zimmer
   vezényel: Gavin Greenaway, Harry Gregson-Williams
   kiadás éve: 1997
   kiadó: DreamWorks Records
   játékidő: 54:36



     A DreamWorks SKG-t 1994-ben jegyezték be, s napjainkig bezárólag olyan nagy sikerű alkotások köthetőek hozzá, mint például az Amistad, az Amerikai szépség, a Gladiátor, a Számkivetett, A kárhozat útja, a Dreamgirls vagy a Transformers. A Steven Spielberg, Jeffrey Katzenberg, valamint David Geffen által alapított társaság (mely megnevezésének SKG utótagja az ő vezetéknevük kezdőbetűjére vezethető vissza) debütáló alkotása az 1997-es, Peacemaker című akciófilm volt, melynek rendezésével a Vészhelyzet kapcsán is ismert direktort, Mimi Ledert bízták meg, a főbb szereplőket pedig George Clooney, Nicole Kidman, Marcel Iures és Alekszander Balujev formálták meg. Leder eddig nagyjából ötven alkotáshoz adta nevét, melyek közül kettőt részesítek előnyben (a tévésorozatok figyelmen kívül hagyása mellett): a Deep Impactet, valamint jelen írásom tárgyát.

     A Peacemakerhez Hans Zimmer szolgáltatta a talpalávalót, aki Spielberg révén került bele a projektbe: a veterán direktor nagyon kedvelte a szerző két évvel korábbi, Az utolsó esélyhez készült aláfestését, és amikor belevágott ebbe a moziba, elhatározta, hogy mindenképpen őt fogja szerződtetni. A felkérés pedig kapóra jött Zimmernek, mert ahogyan ő fogalmazott: "Itt megvalósíthattam minden olyan ötletemet, amit Az utolsó esély esetében nem tehettem". Leder és Spielberg szabad kezet adott a komponistának, aki így nemcsak tetszése szerint építhette fel művét, hanem arról is maga dönthetett, hol és meddig szóljon muzsika, mely lehetőséget rendesen ki is aknázta. Nemcsak ízlésesen vegyítette addig ismert stílusjegyeit, hanem több vezérmotívumra is alapozta score-ját, mely hozzávetőlegesen száz zenész, egy kisebb kórus, s persze megannyi szintis alátámasztás révén kelt életre az akkor még Media Ventures, valamint a méltán híres londoni Air Lyndhurst falai között.
     Zimmer olyan kiegészítő komponistákkal karöltve dolgozott ezen a projekten, mint John Powell, Harry Gregson-Williams vagy a karmesterként is jelen lévő Gavin Greenaway, akinek az album egyik legtöbbet emlegetett tételét, a "Devoe's Revenge"-et köszönhetjük. A német komponista nem véletlenül vont párhuzamot Az utolsó eséllyel, hiszen itt is nukleáris fenyegetettség van jelen, és szintúgy az egykori szovjet területről indul ki a közel kétórás mozi konfliktusa, melyet Michael Schiffer forgatókönyvíró kerekített ki Leslie és Andrew Cockburn One Point Safe - The True Story of Russian Nuclear Security című kötetéből. Míg azonban a Tony Scott-féle tengeralattjárós mozi esetében az ellenséget a himnikus énekek szimbolizálták, addig itt az ilyen irányú célzások a hasonló kórushasználat mellett cimbalomjátékkal párosulnak, ami éppoly rendkívüli módon színesíti a score-t, mint az iráni származású énekesnő, Mamak Khadem fájdalmat, szenvedést közvetítő hangja (ezek együttesen a "Sarajevo" című tételben, valamint a "Peacemaker" utolsó perceiben kapnak nagyobb hangsúlyt).

     A filmzenealbum öt nagy léptékű trackből tevődik össze, melyek közül az első a "Train", mely a film nyitójelenetét, illetve a cselekményszál kiindulópontját hivatott alátámasztani - vagyis a robbanófejek ellopását, s az azt álcázó baleset megrendezését. Itt már teljes valójában kibontakozik a gonosz-téma, és a főbb akciómotívumok jó részét is megismerhetjük, melyek aztán az album egészén végigkísérnek bennünket. Az pörgősebb jelenetek során domborodnak ki igazán azok a jellegzetes zimmeres megoldások, amikor a vonósok szintetizátoros hangzásokkal vannak támogatva, s bár mindezek már közel húsz éve íródtak, még mindig remekül szólnak, nem keltenek ódivatú hatást. A mű szinte végig magas fordulaton pörög, míg a régi vágású katona, Devoe (Clooney) és az atomfegyverek specialistája, Kelly (Kidman) a hajdani Szovjetunió területéről az Egyesült Államokig követik a nukleáris fej útját. Bár a film nemcsak akciójelenetekből áll, hanem visszaemlékezésekből és csipetnyi diplomáciai helyzetkezelésből is, a DreamWorks által kiadott korongon mindössze a "Sarajevo" című tétel, illetve a zárótrack néhány perce zökkent ki a gyors vagy éppen feszült tempóból - ez az arány némiképp változik a dráma javára, ha a La-La Land-féle teljes score-t hallgatjuk. Bár a lemez legtöbbet emlegetett tétele a "Devoe’s Revenge" (amely a közkedvelt mercedeses jelenetsor alatt csendül fel), a legnagyobb lélegzetvételű akciódarabnak a több részletből összeolvasztott, és nemes egyszerűséggel "Chase"-nek keresztelt darab mondható, amely akár a Peacemakerhez készült akciótémák egyvelegének is nevezhető - kíváncsi lennék, hogy ha valamelyik zenekar ezt így ahogy van, egyben elő szeretné adni, mennyi ideig kellene gyakorolniuk ahhoz, hogy hibátlanul játsszák.

     A Peacemaker remek példa arra, hogy a kilencvenes évek első felében kialakult, úgynevezett Zimmer-stílust miként tudta folyamatosan fokozni a komponista, akivel kapcsolatban gyakran felvetődik az a megállapítás, miszerint amikor rátalál egy olyan hangvételre, amivel ő és a környezete egyaránt elégedett, akkor azt addig alkalmazza, amíg csak tudja. "Hány napraforgót festett Van Gogh, mire elégedett lett? Értik, mire gondolok? Időnként érdemes újra megjárni a régi utat, mert mindig tanul valamit az ember. A filmzeneszerzés egyszerre forradalom és evolúció" - vélekedik a szerző, aki a kilencvenes években emellett olyan mozik révén érdemelte ki az akciózenék úttörője címét, mint a már említett Az utolsó esély, a Rés a pajzson, a Halálugrás, vagy A szikla - igaz, utóbbinál mindössze társszerzőként volt jelen.