Ha olaszok volnánk, talán jobban értékelnénk Nanni Moretti filmjét, akkor volna némi pukkanása is a pukkasztásnak, hogy a pánikbetegség kellemetlen hatásait épp a frissen megválasztott pápa esetével akarja megmutatni.
Konklávé és Sixtus-kápolna, bíborosok imádkoznak, hogy csak ne ők legyenek a ki- és megválasztottak. Valaki azonban nem imádkozik elég hatásosan, és felszáll a fehér füst. Ez nem a történet vége, hanem az eleje, és nem is mondom tovább, nemcsak az utálatos spoilerezés miatt, hanem mert nincs is nagyon mit mondani. Mesterségesen bonyolítják a cselekményt, pedig csak ennyit akarnak mondani: nehéz megfelelni az elvárásoknak.
Plakátra készítik ma a filmeket. Annak is nehéz megfelelni az elvárásoknak, akit polgármesternek választanak meg egy százlelkes faluban, de ahhoz nem lehet izgalmas plakátokat készíteni pápai fehérrel, bíbor keppel. Mintha ennél tovább nem is gondolkodtak volna az alkotók, húzzák a történetet, semmitől semmiig. Egy-egy maradandó kép könnyíti a helyzetet, a pszichológus, aki a hallgatózó bíborosok előtt vallatja őszentségét, vagy a röplabdabajnokságot játszó főpapok. Nem állítom, hogy a valószerűség szele megcsapna, amikor Óceánia maroknyi csapata megszerzi végre az első pontot, de valóban filmszerűek a lebbenő reverendák. Talán ebből a jelenetből is érezhető, hogy nem borzongatóan egyházellenes a szándék, csak mese, meskete, hogy akár ez is megtörténhetne.
Hiába nem feszes, hiába nem cselekményes, valami örülnivaló azért marad a kockákban. Az egyik Jerzy Stuhr, a boldogtalan vatikáni szóvivő, lengyel az olaszul beszélő moziban, ismerős mindenféle közepesen régi filmből. A másik ismerős Michel Piccoli. Nehéz őt rögtön fölismerni, jobban hasonlít Szentkuthy Miklósra, mint saját nagyfilmes önmagára, ennek megfelelő a megilletődés, amivel nézni lehet. Az utolsó életben maradt A nagy zabálás élvetegjei közül, és majdnem utolsó az olasz–francia mozifénykor sztárjai közül, a tisztelet kijár neki. És ahogy nézem az üres tekintetét, a koponyáján a csontsérülés nyomát, hallgatom a rosszul dolgozó tüdejét, arra gondolok, hogy biztosan utoljára találkozunk. Ám ez csak vaklárma, két Piccoli-film vár bemutatásra, egyet forgatnak, a világ nem mindig küldi nyugdíjba a sztárjait.
Nincs is miért nyugdíjazni. Ahogy haladunk előre, úgy válik minden eszközzé, a sípoló légzés, a homályos szem, talán még a sérült koponyacsont is csak arra szolgál, hogy megtörtebbé tegye a megválasztott pápát, akinek a története nem kifejezetten érdekes, de akinek a lénye mégis súlyos, titokzatos, bátor. Van, aki a színészekért jár moziba – nekik szerencséjük van, hogy van pápájuk.
