Piranha 3D

A nagyközönséghez is eljutó kortárs trash-filmek (egykor) jó nevű rendezői számára a kikacsintós irónia volt úgyszólván a gumikesztyű, amellyel a bőrüket óvták, amikor könyékig hatoltak a szeméthegybe. Ragadozóhalas kis mocsokságában a Magasfeszültséggel pár éve feltűnt Alexandre Aja viszont sikerrel igyekszik elhitetni velünk, hogy nem fél a ragadós foltoktól. Pedig tudatos alkotó ő is: Richard Dreyfuss például nyugdíjas Matt Hooperként horgászgat egy vérfröccsenésnyi cameo erejéig a legelején. Az illúzió mégis hatásos: a Cápa-filmekből meg a 78-as Piranhából átemelt fordulatok és beállítások nem idézetnek, sokkal inkább közönséges lopásnak tetszenek. Pallérozottságára továbbá a rendező sem levitézlett ikonocskák felvonultatásával, sem formás alapanyaggal nem hívja fel a figyelmet: a főszerepet a tisztes középszerben utazó Elisabeth Shue viszi, a forgatókönyv reménytelenül fapados.
Számottevő energiáit Aja másba fekteti: kivételes tehetséggel képes átragasztani nézőjére azt a határtalan, gyermeki örömöt, amit kizárólag egy filmrendező érezhet, ha megengedik neki, hogy szakadatlanul mutogassa premier plánban (és 3D-ben!) a szélesvásznú fenekeket és a gravitáció törvényeit megcsúfoló kebleket. A frenetikus jókedvmozi közepén aztán tépőfogak, csónakmotor, pumpálós puska és egy sereg fürdőző bevetésével levezényel egy olyan negyedórás vérorgiát, amitől tátva marad a száj.
Végezetül a gondtalanul mulató férfinézőknek is beakaszt egy nagyot. Ahogy egy ilyen menetben kell: ízlés és korrektség nélkül.