Miután túltettük magunkat a magyar cím okozta sokkon, filmünk - nem fogom leírni, elnézést előre is - kifejezetten kellemes szórakozást ígér. Piroska ámokfutása alapmese, mint tudjuk. A Grimmek agyából kipattant, alapvetően hihetetlenül szimpla történetecske évszázadok óta gyermekek rémálma és szülők segítsége az "Apa mesélj valamit", esti nyafogást követő fejtörések során.
Most a készítők napjaink televíziós és filmes trendjeit és az egész estés mesék iránti óriási igényt meglovagolva előhúzták a kis piros kapucnis lánykát, hátha képes még újat mondani a mai felnőtteknek. Mert a Pirosszka - pedig megpróbáltam elkerülni... - nem feltétlenül csak a gyerekek, sokkal inkább szüleik szórakozását szolgálja. A kicsik maximum ámulhatnak a snowboardozgató nagyin és a gyerekszerepből kitörni akaró unokán, az idősebb korosztály azonban már az iróniát is értékelheti a, ha nem is örökbecsű, de egy másfél órára biztos rekeszizom-tornának bizonyuló filmben.
A mese tehát megér egy mesét, nem beszélve arról, hogy remek műfaji paródiaként is működik. A történet kezdete ugyanis valójában a vége: lezárt rendőrségi terület, villogó szirénák, a sajtónak nyilatkozó (medve)rendőrfőnök - a nyomozást vezető intellektuális fizimiskájú béka célja pedig, hogy fényt derítsen az ügyre. A krimik szokásos dramaturgiája szerint szereplőink mind a saját verzióikat tálalják a kihallgatáskor, a detektív célja pedig a valóságmozaikok összepasszintása. A történet legszellemesebb mozzanatait a kortárs moziból kölcsönzi a film, ugyanis az egyes történetszálak összetalálkozása igazi ráismerés gyereknek-felnőttnek. A filmvégi poén pedig valahol a Közönséges Bűnözők házatáján keresendő, ám többet nem is árulok el.
A film legbájosabb pillanatait nem is feltétlenül a szupernagyi ide-oda röpködésének és az amúgy elég jellegtelenre sikeredett Piroskának köszönheti, hanem a találó zenei betétekre megkomponált cselekményrészleteknek. A meglehetősen egyszerűre animált közeget pedig feledteti egy-egy zseniálisan humoros mellékszereplő, legyen az hadaró, beszédkényszeres mókus, vagy karikás szemű, kiálló harapófogú nyuszi. Ha a recept beválik, hamarosan megtudjuk, ki altatta el Csipkerózsikát, valójában miért nyúlta le a szerelmes fiatalember Hamupipőke egyetlen ép pár cipőjét és hogy a hét törpe mit művelt titokban a bányában. Két lehetőségünk van: vagy reménykedünk, hogy az ötlethiányos filmrajzolók békén hagyják a klasszikusokat és Csipkerózsikát továbbra is kihajtós képeskönyvből mesélhetjük gyermekeinknek, vagy elővesszük fáradt humorérzékünket és belenyugszunk, hogy sok gyerek talán sose találkozna a klasszikusokkal - mi pedig szegényebbek lennénk a snowboardozó nagyik és kapucnispulcsis farkasok látványával.
