Nem szükséges ahhoz éles szemű kritikai érzék, hogy megállapítsuk: manapság igen divatosak a rajzolt emberfeletti lények vászonkalandjai. Sam Raimi (Rossz álmok, Gyorsabb a halálnál) szintén felismerte az idők szavát, és folytatja. Sajátos családi vállalkozásban.
Raimi, a Pókember 1-2. rendezője és társ-forgatókönyvírója a sugárfertőzött ízeltlábú csípte mutáns fiú képregényi alapjához - az atya (mint olyan sok más rajzolt hősé): a "Marvelos" Stan Lee - hűen ragaszkodva harmadjára az eddigi legnagyobb megpróbáltatásnak veti alá a hősét. A Peter Parkerből lett emberi pókot azonban nem a szuperképességű gonosz rosszakarói sodorják a legnagyobb bajba, hanem a szíve. Felbukkan egy szépleány, a metropolisz rendőrfőnökének a lánya, Gwen (Bryce Dallas Howard), aki alaposan megingatja nagy szerelme, Mary Jane (Kirsten Dunst) iránti érzelmeit; ráadásul az apja pusztulása miatt elkeseredett és bosszúszomjas egykori jó barát (James Franco) nem állt el a vendettától, és magára ölti a Zöld Manó páncélját. Hozzájuk képest csak rosszízű "hab" - ebben az esetben: homok - a tortán két gonosz lény, Homokember (Thomas Haden Church) és Venom (Topher Grace) minden ármánykodása. Amiből (persze) akad bőven elég. Ráadásul fontos szerephez jut egy fekete pókemberi öltözet, ami nem csupán a hálón ingó jó fiú küllemét, hanem belsejét is teljességgel megváltoztatja? (És akkor a szökött fegyencről, a levakarhatatlan firkászról nem szóltunk.)
Azt már megszokhattuk, hogy kedvenc pókfiúnk folyton válogatott (és ritka fegyverekkel felvértezett) gonoszokkal hadakozik, ám újdonságnak számít, hogy ezúttal tulajdonképpen önmagával kerül a legkomolyabb konfliktusba. A tetemes rajongói tábornak egyik fele minden bizonnyal némiképpen soknak (és feleslegesnek) tartja majd a lágyabb húrok pengetését, az érzelmek drámáját, a másik viszont a természetesen elmaradhatatlan minőségi látványelemek mellett örömmel fogja üdvözölni a szívmélyi barangolást.
