A napokban lett harmincéves a Holtpont, amely ma már állítólag kultuszfilmnek számít – épp ideje volt tehát, hogy végre bepótoljam. Megtörtént, és most akár azt is írhatnám, hogy értetlenül állok Kathryn Bigelow rendezésének sikere előtt. Annyi ponton lehet belekötni, hogy azt felsorolni is nehéz, de azért megpróbálom.

• Az alapötlet izgalmas, de a dramaturgia elég béna. Az első 20 perc után már a legnehezebb felfogású nézők is ki tudják találni, hogy a bankrablók a Patrick Swayze által vezetett szörfösök, és nem az a banda, amelyben a Red Hot Chili Peppers frontembere, Anthony Kiedis keménykedik, rászánnak mégis vagy ¾ órát erre a sehová sem tartó történetszálra.
• Egy hollywoodi sztoritól persze naivitás a realizmust számon kérni, de itt még a látszatra se figyelnek. Hol máshol fordulhatna elő, hogy a nyomozó egy fedett akció során a saját nevét használja? Persze lehet, hogy az írók úgy gondolták, hogy a Keanu Reeves által alakított karakter igazi neve (Johnny Utah) eleve úgy hangzik, mint egy 80-as évekbeli pornófilmes művésznév, ezért nincs is rá szükség, hogy a beépülésre mást használjon.

• Nem ez az egyetlen idióta húzása Johnnynak. Miután tetten éri a bankrablás közben a szörfös haverjait, és ezzel kiderül, hogy valójában beépített FBI-ügynök, hazatér a bandavezér excsajához, mintha mi sem történt volna. Sőt, ezek után még ejtőernyőzni is elmegy a bandával.
• Harminc éve még talán nem volt ordas nagy klisé a kidagadt halántékkal üvöltöző rendőrfőnök karaktere, de már akkor is lusta írói megoldásnak számított. A Holtpont alkotóit ez nem zavarta, John C. McGinley egybites karaktere csak azért lóg ki a sorból, mert ő történetesen nem fekete. Természetesen a 80-as és 90-es évek másik nagy kliséje se maradhatott ki: a végén itt is elrabolják a főhős szerelmét.
• A Holtpontot nem vígjátéknak szánták, mégis tele van az önparódia határát súroló momentumokkal. Ez az a film, ahol egy üldözési jelenetben a Ronald Reagan-maszkban menekülő főgonosz hozzávág egy kutyát Keanu Reeves karakteréhez, aki válaszul egy rúgással többméteres röppályára állítja szegény ebet. (Ha John Wick ezt látná…)

• A legfájóbb pont azonban a színészi játék. Reeves sosem volt egy Philip Seymour Hoffman, de mára legalább megtanulta, hogy hol vannak a határai. A Holtpont idején még próbált a saját műfaja, „a kamera előtti létezés” helyett játszani is, de a beépülős jelenetekben gyorsan kiderül, hogy ehhez ő kevés. A partnerét alakító Gary Busey csak ripacskodik a tőle megszokott stílusban, úgyhogy egyedül Patrick Swayze-nek lehet elhinni a szektavezérbe oltott szörfös bankrablóhippit.

Ha ennyiből nem lett volna világos, a Holtpont zseniális film.

Ezek a hiányosságok ugyanis menetközben nem tűnnek fel, vagy ha észre is vesszük őket, egyáltalán nem csorbítják a filmélményt, sőt egyfajta kellemes campes hangulatot kölcsönöznek a produkciónak.

A Holtpont mai szemmel is nagyon működik, akkor is, ha „csak” sima akciófilmként nézzük. A rendező elképesztő tempót diktál az üldözési jelenetekben, amelyek az újszerű kézikamerás technikának hála egészen valószerűnek hatnak. (Ezt fejlesztik majd még tovább a Strange Daysben.) A vizualitás is különleges, Michael Bay később egy komplett életművet épít a hasonló, ellenfényes, „párás” hangulatképekre, de a soundtrack mellett sem lehet elmenni. Mark Isham rockzenéből és elektronikus zenéből kevert ki egy olyan szimfonikus hatású hangkulisszát, amely az akciómoziknál megszokott „pragmatikus” aláfestésnél sokkal ünnepélyesebb.

De minek köszönhető, hogy a Holtpontot ma nem csak egy ügyes akciómoziként, hanem a 90-es évek klasszikusai közt emlegetik?

A válasz egyértelmű: Kathryn Bigelow tehetségének. Egy kisebb kaliberű, kevésbé bátor rendező egyszerű bérmunkaként nyúlt volna a szkripthez, és akkor ma már csak a „tizenkettő egy tucat” címke alatt találhatnánk meg a filmet az online tékákban.

Bigelow verziójának szíve és lelke van, ő nem csak elmeséli a sztorit, de át is akar adni egy életérzést.

A Holtpont tele van olyan jelenetekkel, amelyeket egy szőrösebb szívű producer simán kivágatna vagy lerövidítene, arra hivatkozva, hogy nem lendítik előre a sztorit. Ilyen az, amikor Johnnyék meglovagolják a hullámokat, vagy amikor több ezer métert zuhanva megtapasztalják a korlátlan szabadság élményét. Ha a főszereplők nem is realisztikusak a szó megszokott értelmében, kapnak mégis egy plusz dimenziót azzal, hogy a néző is át tudja élni – nem intellektuális, hanem érzéki szinten – hogy mi motiválja őket.

Innen nézve Bigelow filmje nem is a Függő játszma vagy a Féktelenül, hanem A nagy kékség rokona, mert mindkettő ugyanarról, az ember ösztönös szabadságvágyáról szól.