zene: John Debney
vezényel: Pete Anthony
kiadás éve: 2010
kiadó: La-La Land Records
játékidő: 70:02

Hazánk fia, Antal Nimród elismerésre méltó karriert futott be az elmúlt évek során. A "Kontroll" című filmje után lehetősége nyílott az Álomgyár felé kacsintgatásra, amit ki is használt: az "Elhagyott szoba" és "A szállítmány" után idén egy kultuszfilmnek tartott alkotás harmadik részét rendezhette meg a 20th Century Fox égisze alatt. A Robert Rodriguez által producerelt "Ragadozók" Antal korábbi mozijaihoz képest azonban jóval kemény falatnak számított, hiszen nemcsak egy népszerű lény történetének feltámasztását kellett vászonra vinnie, hanem ezzel párhuzamosan a két "AvP" által okozott csorba kiköszörülése is rá, illetve alkotógárdájára hárult. A filmet nézve nyilvánvaló az, hogy az iméntiek fényében igyekezett megtenni mindenki a lehető legtöbbet: a helyszín megválasztásától kezdve a forgatókönyvig, a szereplők egy-egy mozzanatától a zenéig bezárólag lehetett érezni az elődök előtti tisztelgést, s emellett természetesen törekedtek arra az egyensúlyra is, melynek célja, hogy a régi rajongók és napjaink közönsége egyaránt elégedetten távozzon a moziból. A nem túl bonyolult forgatókönyv, a felvezetés nélküli, határozott kezdés, az egyszerű jellemrajzú karakterek, az előzőekből ismert beállítások, megoldások tehát mind-mind ehhez hivatottak hozzájárulni.

A különféle fórumokon olvasható visszajelzések összegzését követően a közepesnél erősebbnek jellemezhetnénk a filmet, amely bár nem ér fel mondjuk a Batman-filmek franchise-ának felélesztésével, ám az "AvP"-khez képest vitathatatlanul nagyobb sikert könyvelhetünk el. A várakozás, valamint az elvárás a magam részéről eléggé magas volt, mivel az első két rész nagy kedvencem, s ezen elfogultságomból adódóan nem tudtam élvezni jelen folytatást. Abszolút nem éreztem azt, hogy vérbeli Predator-mozin ülnék, amihez nagyban hozzájárult az, hogy a lények összesen alig tíz percig mutatkoztak a vásznon - persze tudom, az első részben sem volt ez másként, de egy folytatástól már nem ezt a fajta "beszélünk az ismeretlenről és láthatatlanról"-szintű feszültségfokozást vártam el. Mindezeken túl pedig egyáltalán nem éreztem át a vadászat keltette feszültséget sem magán a filmen, sem pedig a szereplőkön.

"Ő az első jelöltem a zeneszerzők közül." - nyilatkozza Rodriguez a CD-hez mellékelt füzetben. Ő és John Debney idáig négy alkotáson dolgoztak együtt, így hát nem volt meglepő, hogy az eredeti elképzelés megvalósíthatatlanságát követően mellette tette le a voksot. A predatorok vadászatának zenei kísérete az azt jegyző Alan Silvestri legismertebb szerzeményei közé tartozik, s bár első körben az volt a terv, hogy ismételten őt szerződtetik, "A szupercsapat" zenéje miatt nem tudta elvállalni a megbízást.

A B-tervet jelentő Debney tökéletesen tisztában volt vele, hogy a Silvestri-féle atmoszféra milyen szinten olvadt egybe a franchise-zal, s mivel ő maga is kedveli az előd aláfestő muzsikáit, egyértelmű volt számára a gyökerekhez való visszanyúlás. Ennek az lett az eredménye, hogy egy olyan jellegű muzsikáról beszélhetünk, mint a Don Davis-féle "Jurassic Park III", vagy az Alan Parker által komponált "Jaws 3-D", illetve éppen a Brian Tyler-féle "Alien vs. Predator: Requiem": némi saját stílus és dallamsor bevitele mellett a kompozíció alapjának egészét a régi muzsikák jelentik. Persze ilyenkor joggal merülhet fel a kérdés, hogy "Minek kellett ehhez John Debney?", hiszen az adaptálást bármely kottát olvasni és írni képes zeneszerző megoldaná. De az sem mindegy ugye, hogy egy remake-et ki rendez...

A filmzenerajongók számára e score az idei év várólistás albumai között szerepelt, s míg az első egy-két hónapban mindenki arra volt kíváncsi, vajon Silvestri jegyzi-e majd, a bejelentést követően már az volt a kérdés, mit tesz le Debney az asztalra? Az első - és egyúttal kellően meggyőző - zenerészletet a június elején a Youtube-ra került recording session klip szolgáltatta, ahol a "She's Paralyzed"-ből hallgathattunk meg két percet. Az album hivatalos megjelenése előtt két héttel a La-La Land Records és a Dark Delicacies által közösen szervezett dedikálás keretén belül nemcsak a posztereket, hanem a score-t is meg lehetett vásárolni, illetve aláírattatni a jelenlévőkkel.

A hallottak alapján mondhatnánk, hogy Debneynek nem sok dolga volt a zenével, hiszen ha arányaiban nézzük, körülbelül harminc százaléknyi új részt találunk benne. Munka azonban azért volt vele, mert nem mindig simán csak átemelte az ismert motívumokat, hanem új szőnyegelemeket készített hozzájuk, s volt, mikor egyszerre játszatott el két, eddig egymástól teljesen függetlenül hallott dallamsort, melyek zseniális kombinációt alkotnak. Teljesen önálló motívumokat a lassabb, drámaibb hangvételű részekhez készített (mint amilyen a "Let's Get Off This Planet" is), a pörgősebb jelenetekhez pedig leginkább a Silvestri-féléket sorakoztatta fel "csörgő-zörgő" vagy kuszának ható, feszültségteljes átkötő részekkel, melyeket emulált hangokkal, effektekkel, elektromos gitárhanggal tarkított. Tehát a visszanyúlás nem egy sima repeat vagy copy-paste albumot eredményezett, hanem egy olyan tisztelgést, amely az iméntiekből adódóan legalább olyan tömény hallgatnivalóvá vált, mint amilyen sűrű a történet helyszínéül szolgáló vadászbolygó növényzete.

Az album összeállítói ügyeltek a trackek kronológiájára, így Debney munkájával úgy ismerkedhetünk meg, ahogyan az idegen bolygóra ledobott emberekre vadászó predatorok története elevenedik meg a vásznon. Tulajdonképpen a "Free Fall"-t hallgatva mi is e bolygóra képzelhetjük magunkat, mivel a film ismerete nélkül is képes a zene elkalauzolni bennünket ebbe a veszéllyel teli dzsungelbe, ahol idegenek lesnek ránk, s próbálnak zsákmányul ejteni bennünket - ezen képzeletbeli utazásban a spoilerkedő tracklista is kellő mankót nyújt.

A számcímek mögötti csillagozások jelölik a borítón, hogy mely tételekben csendülnek fel Silvestri-témák. Ezeket azonban az itt feltüntetett listáról elhagytam, ugyanis cseppet sem fedik a valóságot, hiszen szinte mindegyik zenében van valamilyen utalás az elődökre. A kiadvány egésze egyébiránt rendkívül igényes, mind nyomdai, mind tartalmi szempontból.

Mindent összevetve, John Debney tisztességes munkát végzett, és remekül megoldotta az előtte álló feladatot, ám emellett a fenti értékelésemnél többet nem tudok adni a score-ra, mivel annak nagy része nem saját szellemi terméke. Mindazonáltal ennek, valamint az "Iron Man 2"-nak és a "Macheté"-nek ismeretében (bár utóbbiban társzeneszerzőként működött közre) kellően elégedett vagyok idei teljesítményével, és remélem, a jövőben kevesebb kutyasétáltatós dallamokkal fog előállni.