Első négy játékfilmjének köszönhetően (Hihetetlen igazság, A semmi ágán..., Egyszerű emberek, Amatőr) afféle embléma lett Hal Hartley, az ifjúi integritásé alighanem. A cassavetesi, wendersi hagyományok követőjeként, sokak szerint folytatójaként, mint antitézise az évtized elején középutas művészfilmjeikkel hangos sikereket bezsebelő, szintén zsenge korú rendezőtársainak. Realistának álcázott filmjei a karakterisztikus dialógusok mentén feslenek fel legelőbb, miután vissza-visszatérő szereplői pont úgy beszélnek, mintha valami filmbe képzelnék magukat.
A Henry Foolban H. visszatér a fehér prolik lakta elővárosba, ahonnan a nálunk már egyenesben (tehát nem retrospektíve) bemutatott Amatőrben és a három azonos forgatókönyvű rövidfilmből álló Flörtben eléggé messzire futott. Legújabb filmjének főszereplői végletesen testesítik meg a művészi természet két alapvető összetevőjét, a tehetséget és az exhibicionizmust, találkozásuk tehát sorsszerű. Simon kukás, megelevenedett, groteszk képregényfigura, életrevalóságban nem sokkal múlja felül a Radírfej hősét. Betegeskedő anyjával és nimfomán nővérével együtt vegetál, mígnem pinceszobájuknak új bérlője akad a magát Messiás-félének képzelő és írói ambícióktól sem mentes Henry Fool személyében. Bátorítására versek születnek, és miután felkerülnek az internetre, Simon egészen a Nobel-díjig viszi. Henry saját írásai ellenben színvonalon alulinak bizonyulnak, így míg Simon valódi élete csak most kezdődik, az övé protezsáltja újdonsült sógoraként nyugvópontra érkezik, amint fokozatosan átveszi a helyét a közösségben. Legalábbis egészen a nyitva hagyott befejezésig.
Míg John Waters legutóbbi filmje (Kuki) alighanem az összes létező bőrt lehúzza egy ehhez hasonló képtelen sikersztoriról, a két film közös pontja maximum az önmagukat némi öniróniával játszó sztárértelmiségiek mutogatása lehet, hiszen ami egy fotós hírneve szempontjából Cindy Sherman, az egy botrányos költőnek Camille Paglia. Viszont Hartley a környezetet nem csupán a főszál részeként kezeli. Sőt a nézőpontváltás a két férfi között elbizonytalanít a film valódi főszereplőjének kilétét illetően is. Szó van itt sok mindenről, nem maradhat ki az elővárosok mostanság legnagyobb parája, a pedofília, vagy az internet és a szélsőjobboldali politikusok sem. Ez így sok és kevés egyszerre, egyes fordulatok pedig a végkifejlethez vezető úthoz lazán odadobált kődaraboknak tűnhetnek, ha már az elején nem vesszük tudomásul, hogy Hartleyt legalább annyira nem érdekli, ha filmjén látszik a megkomponáltság, mint az, hogy be-belóg a mikrofon.
Parker Poseyn (Amatőr, Flört) és Mino Nikadon (Flört) kívül a főbb szerepekben új arcok, Hartley nagy felfedezettje ezúttal James Urbaniak, ő áll az egyetlen maradéktalanul hiteles figura (Simon) mögött. Ez a harmadik játékfilmje, először az Idő ragacsos ujjai címet viselő, besorolhatatlan műfajú indie-ben egy David Bowie kisugárzású ügynökként hívta fel magára a figyelmet, amit talán egyszer kifoghatunk, mondjuk a Titanicon. Szerepel továbbá a készülő Woody Allen-filmben, sőt az időközben elkészült új Hartley-műben is (Az élet könyve), azonban a hírek szerint kérdéses, hogy erre a bibliai ihletésű, P. J. Harvey és hasonlók közreműködésének tényéből ítélve, feltehetően szatirikus hangvételű darabra milyen sors vár a már lefutott fesztiválkörök után.
