Tarr Bélának tele lett a töke Magyarország 2011-es politikai, kulturális és társadalmi helyzetével, és úgy általában véve az egész kormányzással, hát fogta magát és felkért 11 rendezőt, legyenek társai a provokálásban. Véleménynyilvánítás no-budget módon, közös filmes összefogás, egyértelmű üzenet, fuldokló végeredmény.

Az ország tavalyi helyzetét nem kell senkinek különösebben bemutatni, mindannyian benne éltünk, mind gondolunk róla valamit, csak éppen nem osztjuk meg azt a nagy nyilvánossággal. Ez a 11 rendező Tarr produceri irányítása mellett úgy gondolta, ideje felállni és a nézők képébe ordítani mindazt, ami rosszul vagy egyáltalán nem működik Magyarországon. A cél örvendetes, a szkeccsfilm mint eszköz telitalálat, a végeredmény viszont sajnos közel sem olyan egységes, mint az összefogás, ami mögötte van. Nézzük őket egyenként.

Jeles András nyitófilmje a gondolkodás és a lét kérdését veti fel a "Cogito ergo sum" halmozásával és variálásával: kérdés, mennyit változik a mondat értelme a beszélő fejek, hátterek és nyelvek cserélgetésével.

A sorban következő Kocsis Ágnes már jóval kézzelfoghatóbb és aktuálisabb problémát boncolgat: akiben eddig még nem tudatosult volna, mennyire értelmetlen valakit a közterület életvitelszerű használatáért pénzbírsággal, majd fizetésképtelenség esetén elzárással büntetni, most megérhette az egész eljárás abszurd jellegét. A dokumentarista stílus kifejezetten jól áll a filmnek, talán egy kicsivel kevesebb érzelgősséggel erőteljesebb hatást lehetett volna elérni, de azért így sem rossz, az egyik legjobb darabja a szkeccseknek.

Török Ferenc visszatért a kezdeti sikerek színhelyére, a Moszkvára – pardon, Széll Kálmán térre. A térről készült életképek alatt pedig Orbán Viktor zengi katonás határozottsággal az ország háborús helyzetét. Az ötlet működik, az önreflexió és a hangosbeszélő poén, az ország helyzete viszont szomorú és a szereplők arcára van írva.

Stílusosan a színészként még a Moszkva térben feltűnt Szabó Simon folytatta a sort, és bár a sztori a Papírrepülők stílusát idézi fel, a kisfilm a végére elég szedett-vedett jelleget ölt. Olyan, mintha a rendező túl sok mindent szeretett volna elmondani, de az időkorlát gátat szabott volna a sztori kiteljesedésének. Sziget Peti szerepeltetése a filmben azonban plusz pontot ér, ahogy a témaválasztás is: a fiatalok kilátástalan helyzete igencsak aktuális manapság is.

Mészáros Márta filmje magán viseli az életmű jegyeit, a születést, mint központi motívumot és a nehéz női sorsot járja körül. A sok lassítás azonban már első feltűnésre is erőltetettnek hat, a három nő története pedig hiába fonódik végül össze, üres marad és nem igazán tudunk vele mit kezdeni. Láttuk, megértettük, de semmi több.

Forgács Péter döglött kecskerángatós filmje öncélú, de jól áll neki, és a mondanivaló is működik, már amennyiben hajlandóak vagyunk belemenni bal oldali feliratos párbeszéd és a jobb oldali roncsolt film közötti játékba. Ha nem, akkor viszont nagyon utálni fogjuk.

A nem túl ismert Siroki László filmjében vidék és város ellentétére koncentrál, a mozgalmas fővárost és a nyugodt vidéket pedig a hangsávok felcserélésével játszatja egymásba. Az ötlet annyira nem rossz, bár nem is túl eredeti, viszont ilyen terjedelemben gyorsan kiszámíthatóvá és unalmassá válik.

Pálfi György ezzel szemben a mezőny legeredetibb szkeccsét produkálta és arról forgatott filmet, hogy nem tud filmet forgatni – pontosabban tud, csak vágóprogrammal, de az egy másik történet. A pörgős és szuperül animált főcím persze már sejteti, hogy aki itt filmet vár az csalódni fog, a fekete, karcokkal teli filmszalag után pedig egy olyan hosszú stáblistát kapunk az arcunkba, hogy azt James Cameron is megirigyelhetné. A létező legjobb válasz a filmszakmában kialakult nonszensz helyzetre.

Fliegauf Benedek leteszi a kamerát három helyre, és hagyja, hogy a világ csak úgy folyjon körülötte, mindehhez pedig hozzájön a rendezőtől elvárt, közel sem hétköznapi hangsáv. Sajnos hiába működik a dolog, Pálfi pörgése után ez a lassúság meglehetősen unalmasnak hat.

Az országimázs film paródiája Salamon András munkája, amiben rezignált tekintetű emberek néznek a kamerába, olykor a dalszöveg egy-egy részlete hagyja el a szájukat, ami teljesen más értelmet nyer ebbe a formába helyezve. Ennél direktebben nehéz megfogalmazni azt a mondanivalót, ami a film mögött rejtőzik.

A sort végül a rangidős Jancsó Miklós zárta, aki Törökhöz hasonlóan saját életművére reflektál: egy végtelen hosszú kocsizás, egy táncoló lány, film a filmezésről és a végítélet, ami maga Jancsó szájából hangzik el: filmezés helyett itt ordítani kell.

A Magyarország 2011-ben az a jó, ami az alkotókat vezérelte: hogy mindannyian rajtahagyják kézjegyüket és megmutassák, mi a hiba ebben az országban. A túlzott akarás azonban felemás végeredményt szült, az ötletek az eredetiségtől az érdektelenségig elég széles skálán mozognak, nem mindenki tudott vagy akart hozzászólni értékelhető módon a helyzethez. Bár a film nagyon akart, végül mégsem tudott egy egységes egészet alkotni, hiányzik az átütő erő az elmesélni kívánt gondolatokból – így viszont nehéz lesz elhallgattatni a magyar filmet bíráló, utóbbi időben igencsak felerősödött hangokat. Mi azért szurkolunk nekik.