Már biztos nem fogok meglepődni (túl a Hatodik érzéken, a Kilencedik kapu előtt), ha valami véletlen folytán olyan dolgokat látok, amiket nem tudok hova tenni. Nyugodtan szemlélem majd, ha spirálisan közelít felém az energiahullám, ha a szagok szagosabbak, a színek fényesebbek, ha hangok hallatán átjár a hideg. Már nem érhet meglepetés, ha hirtelen bekattan valami, amire nem is én gondoltam. Ha a kép felgyorsul, én meg lelassulok, és balra nézve elmosódott villanásként jön utánam a jobb. Már biztos leszek benne: előjött nekem is a hetedik érzékem. Átjáró lettem szellem és való világ között. Pedig nem volt autóbalesetem, nem gyilkoltam, nem született velem semmi különleges képesség, még csak meg sem szuggeráltak. Ahogy esetünkben történik.
A már említett Hatodik érzék feltételezését erősíti a történet, mintha annak egyik részét kiemelték volna, és azt részleteznék. Bizonyítva, hogy nincs egyedül a skizoid kisfiú, akivel egy pszichológus hulla értette meg léte lényegét. Történetünk kevesebb érzelemmel töltve, inkább a történésre koncentrálva, megdöbbentés nélkül meséli el ugyanezt. Egyszerű sztori, kisvárosi környezet, egy látó apáról és sokkal okosabb fiáról, kevesebb hullával és hallucinációkra való féltékenységgel. A történet bonyolódásával párhuzamosan egyre több tetoválás kerül elő, vállon, háton, karon, majd minden túlmagyarázás nélkül időben véget ér a film. Hitünkben, hogy szellemek márpedig léteznek, megerősíttettünk, jöhet a következő.
