Meggondolandó: akinek megfájdul a háta, a dereka, a nyaka, a térde vagy a feneke, ha jó két órát üldögél egy színháznézésre abszolúte alkalmatlan dobogón vagy párnán, az hagyja ki a Krétakör Szorokin-bemutatóját, mert a kelleténél többet fog szenvedni az első rész alatt. A kelleténél több ez esetben azt jelenti, hogy kivágódik a befogadási biztosíték: mindegy, hogy a Discovery tévécsatorna vagy a krétakörös gruppenszex képei peregnek a szeme előtt.
Pedig a "kellete-szenvedés" is elég: Mundruczó Kornél rendezésének egyik fontos és nem szűnő motívuma, hogy a néző ne érezze jól magát. Az ilyesmi persze szerves része a színházi hatásmechanizmusnak, noha a cél itt sem szentesíti az eszközt.
Szorokin A jég című regénye sem kifejezetten kedélyjavító olvasmány - ettől még persze jó, mert van benne egy nem túl originális ötletnek az originális hangvételű kidolgozása. A kék szemű szőkék létrehozzák a szív testvériségének a szektáját, brutális bántalmazás árán toborozzák azokat, akiknek a jégkalapács alatt "megszólal a szíve", és akik azon túl a további brutális tagtoborzás mellett a "szív nyelvének", a szeretetnek a mindenhatóságában élnek. Ez a fikció fonódik össze - a könyv második részében - a Szovjetunió történelmének szektaalapítás nélkül is eléggé vérzivataros évtizedeivel; Szorokin regénye, illetve Mundruczó Kornél rendezése egészen a jelenig sprintel, amikor is a "tévéshopban" már megrendelhető a szívzörgető masina, kis jégpatronnal, "melledző" felszereléssel. Mondom: Szorokin regényét az izgalmas-érdes formáért érdemes elolvasni.
Mundruczó Kornél rendezésében a brutalitás számos fajtája jelenik meg, mintegy a verbális réteg ellenpontjaként. Minél többet beszélnek arról, hogy a szeretetre ébredt emberek ezentúl a szívükkel fognak beszélni, annál erősebbek és gyakoribbak a fizikai megpróbáltatások. A jelenetfüzér - mármint az első rész - egyébként erőteljes színházcsinálási kísérletezés, emelt szintű helyzetgyakorlat-sorozat, méghozzá a várható eredménnyel: vannak nagyon szép vagy nagyon jó, vagy nagyon hatásos jelenetek, és vannak üresek, túlhajtottak. Sok etűd van - összeállnak végül is, ha nagyon akarjuk: a világ reménytelen. Ami meg a brutalitást illeti, egy idő után ez sem hat már: ha a kegyetlen strici büntetésből seggel beleülteti a kurváját a borosüvegbe, utána annyi ráncos koton lengedez a szemünk előtt, amennyi akar, tökmindegy. Ahogy az orgiasztikus kefélés-dömping is gyorsan fúl félhomályos unalomba, pedig a szereplők igyekeznek, közepes fantáziával még egy szőrös lámpát is leszop a színésznő. "rámra pillantok: szünet közelít.
Ágh Márton játékterét viszont sokáig el lehet nézni: lelakott lakás előszobájába tessékel be bennünket az előcsarnokból a két szőke parókás "fölébredt" (nekik már beszél a szívük, ugye); ezt az üzenetet könnyedén vesszük, mi is odabent vagyunk, csak míg a színészek a konyhában üldögélnek, és onnan kísérik néma figyelemmel a történéseket, mi mindannyiukkal szemben, mondjuk, egy használaton kívüli télikertben. A tér tehát valóságos, amennyiben teli van igazi tárggyal, de virtuális is, amennyiben azt sem tudjuk, kié. A "fölrobbant" konyha teli cuccal, az előszobában a szekrény tetején földgömb meg ventilátor, a szobában pianínó, garázspolc dobálni való könyvekkel, az emeleten fürdőszoba, jókora káddal. Ebben akármit el lehet játszani. Pontosan ezt teszik.
Az első rész végén tolókocsiban betolják Csákányi Esztert, aki nagy nehezen kikászálódik, majd remek sztepptáncot nyom: na, ő lesz, aki elmeséli az életét.
A második részben, amelyben helyet cserél a játéktér a nézőtérrel - ennek az üzenetét sem nehéz fölfogni -, a szerencsésebbek ezúttal a szétkefélt kanapén vagy széken foglalhatnak helyet, és onnan nézik, ahogy korábbi helyükön műanyag karácsonyfaerdő nőtt, benne a színészek ülnek, mind a tizenhárman. Jó a világítás, jó a zene, jó a monológ fölszabdalása, a mesén belüli mese, Várja élettörténetében Ro meséje. Jó, ahogy a színészcsapat a minden: erdő, vonat, mikor mi; hanggal, ritmussal, gesztussal festenek alá - ez ismét színházcsinálási kísérlet, egy másik. Az első rész "zörgetési procedúrája" itt diótörés. És megtudjuk, hogy az első zörgetők a németek voltak, aztán az NKVD tanult tőlük, és ha összegyűlik huszonháromezer beszélő szívű ember a földön, akkor lesz itt a Kánaán, nekik persze.
A végén a színészek fölállnak, karjukat az ég felé tárják, Sosztakovics a tetőfokra hág - és persze nem ez a vége, hanem le van rántva, kötelező ironikus farok, ez is megvan.
Bámulom a Krétakör színészeit, az alázatot szaktudássá építő összmunkájukat, de a szólókat is; nincs az a rejtett kamerával készült dokumentumfilm, amely hitelesebben és valóságosabban mutatja meg a szerencsétlen kurva és a másképp szerencsétlen agresszív strici mélyrepülését, mint Péterfy Borbála és Rába Roland kettőse; mindenki perfekt mindenben, Bánki Gergely és Katona László letáncolják a profi breakeseket, a pucérság, a pucér test nyelve az elhasználódás előtti utolsó pillanatban, de még ez is perfekt. Leonard Cohen Suzanne-ja is az.
Elkezdődött az évad.
Trafó, szeptember 21.
