Szinte hihetetlen, de húsz hosszú év telt el a filmkultúrát alapjaiban megváltoztató Kutyaszorítóban óta, és Tarantino sem ugyanaz a pimasz fenegyerek már, aki egykor a téka alsóbb polcain talált kacatokból alkotott nekünk látványos mozgókép-himnuszokat. QT monogramja az elmúlt két évtizedben valóságos márkanévvé szilárdult, és az önreflektív midcult-szórakoztatás, a posztmodern tömegfilm védjegyévé vált, lehetővé téve a rendezőnek, hogy a saját útját járva a divatos és laza csomagolásba sokkal komolyabb tartalmat csempésszen. A Django elszabadul így egyértelműen a Becstelen Brigantyk nyomvonalán halad, és az európai történelem talán legsötétebb korszaka után a rendező ezúttal az Egyesült Államok egyik legsúlyosabb traumáját vizsgálja.
Az előző rendezéséhez hasonlóan Tarantino a megidézett műfajokat egyszerű kiindulópontként, hatásos hívószóként használja, a zsánertipikus karakterekből, helyzetekből és fordulatokból pedig most is egy jóval komplexebb, ellentmondásosabb, mélyebb történetet kerekít. Ahogyan Aldo Raine hadnagy csapata is gyorsan elhagyta a nazisploitation, a heroikus háborús filmek kereteit, és a rendező inkább a nyelvi és kulturális akadályokkal, illetve a modern történelemszemlélet visszásságaival foglalkozott, úgy a felszabadított fekete rabszolga és a német fogorvos története sem a spagetti-western vagy a déli blaxploitation szimpla filmrajongói összegzése. A Django elszabadul ennél jóval ambiciózusabb vállalkozás, hiszen elsősorban a rasszizmus, a rabszolgaság témakörét járja körül, amin keresztül több olyan kérdést is feszeget, melyekkel a mai napig nem nézett még szembe az amerikai társadalom.
Tarantino eddigi munkássága valósággal hemzseg a spagetti-westernes utalásoktól, így némileg talán meglepő lehet, hogy ebben a kimondottan vadnyugati történetben jóval visszafogottabbak a filmtörténeti hatások, mint mondjuk a már-már szabályos zsánerdarabnak tekinthető Kill Bill 2 esetében. Természetesen az új műben is számtalan apró kikacsintás, hommage és főhajtás látható (a kölcsönvett főcímtől, Franco Nero felbukkanásán át, egészen a havas tájig), a klasszikus italowesternek fő ismertetőjegyei mégis szinte kizárólag a kísérőzenére, a kamerakezelésre és néhány epizodikus betétre korlátozódnak − a film azonban alapvetően másról, máshogyan mesél.
A Django elszabadul teljesen mellőzi a szemcsés, poros képeket, az ikonikus helyszíneket (temető, kocsma, kietlen kősivatag), ahogyan a hosszú és feszült párbaj-jelenetek, az elszánt tekintetek, a poncsók és nagykabátok is hiányoznak. Sőt, érdekes módon még a bosszú alapvető motívuma is elmarad, a meglepően egyenes történet pedig csak a tipikus karaktereket vonultatja fel, majd Tarantino a két fejvadászt igen gyorsan a rabszolga-filmek és a polgárháború előtti Dél mozgóképes kulisszái közé helyezi. Djangót kiszabadítja a felvilágosult német ex-fogorvos, fejvadásznak állva összeszednek némi pénzt és elindulnak az ex-rabszolga feleségéért egy baljós ültetvényre − igen egyszerű a váz, amelyre az író-rendező annyi ötletet fűz fel, hogy a játékidő végül a két és fél órát is meghaladja.
Tarantino érezhetően tovább finomítja az "érett" stílusát. Most is elsősorban a párbeszédekre, a figurákra és a közöttük lévő viszonyokra alapoz, az akciókat és az erőszakjeleneteket pedig rövidre fogja, ám eközben rendkívüli töménységűre párolja. A bizarr gegek, a referenciális utalások és a csodálatosan komponált akció-szekvenciák természetesen most sem hiányoznak, ám ezek már egyértelműen alárendelődnek a karaktervezérelt narrációnak, vagyis szinte kivétel nélkül logikus következményei az adott szituációknak. Tarantino legfőképpen a rabszolgaság eddig homályban maradó vetületeit szeretné megvilágítani, és a teljes alkotói eszköztárát ennek az egyetlen célnak rendeli alá.
Jóval többről van itt szó, mint a "fehér bűntudat" alkotói megéléséről, vagy épp a takargatott múlttal való egydimenziós szembenézésről. Tarantino korántsem olyan sekélyesen nyúl a témához, mint tette azt a Farkasokkal táncoló az őslakos-holokauszt esetében. A rendező több oldalról, több szinten fogalmaz meg érdekes felvetéseket: ahogyan a Becstelen Brigantyk a náci-mítosz és az európai nyelvi sokszínűség egy sajátos interpretációját nyújtotta, úgy a Django elszabadul a rasszizmus és az elnyomás mellett még a feketék felelősségét is felveti. A bunkó redneck, a perverz ültetvényes és az idióta Ku-Klux-Klán röhejes ábrázolásai egyértelműek, azonban a kulcsszerepet játszó Samuel L. Jackson megalkuvó "házirabszolgája", a büszke öntudattól mentes elnyomottak és az egymástól kölcsönösen függő úr-szolga párok már jóval elgondolkodtatóbb figurái ennek a kegyetlen és embertelen rendszernek.
A komolyabb gondolati magokat a rendező természetesen most is egy rendkívül színes és aprólékosan kidolgozott popkulturális mázzal vonja be. Filmjét elsősorban a jól kitalált figurák, a groteszkbe hajló szituációk, illetve a kacskaringós dialógok hajtják előre, ám némileg váratlan fordulat, hogy Tarantino ezúttal épp ott okoz csalódást, ahol régebben a legerősebb volt. A néhol kimódoltnak vagy keresettnek tűnő párbeszédek, az öncélúvá váló beállítások és poénok még nem is okoznak komolyabb problémákat, ám az elhibázott főhős, az elrontott történetvezetés már kizökkentheti a nézőt. Jamie Foxx túlságosan merevre veszi a hallgatag címszereplőt, amivel csak tovább rontja a forgatókönyv karakterépítési hiányosságait. Django kissé érdektelen és sótlan főhőse nem húzza magával az eseményeket, amivel nincs is gond addig, amíg ott szövegel mellette az ismét remeklő Christoph Waltz, vagy a szintén fantasztikus DiCaprio-Jackson duó. Tarantino azonban úgy futtatja ki a szálakat, hogy tulajdonképp két finálét vezényel le, amiből a második már fájóan felesleges. Django önmagában nem elég fajsúlyos karakter a kellő lendület és feszültség fenntartásához − a hős ugyan ellovagol a naplementébe, de valamiféle hiányérzetünk támad.
Hibái és egyenetlenségei ellenére a Django elszabadul mégsem csalódás, sőt, szinte biztosan tovább fogja fényezni a rendező mítoszát. Tarantino még mindig nagyon ért a filmkészítéshez, pontosan tudja, hogyan kell a különböző rétegeket úgy egymásra pakolni, hogy a beavatott filmrajongótól a "laikus" nézőig, a filozófustól a kikapcsolódásra vágyó popcorn-falóig mindenki találjon magának valamit. A legfontosabb talán mégsem ez, hanem hogy az egykori tékás ezúttal is bizonyítja, jóvaltöbbet tud a megfelelő alapanyagok mechanikus összekeverésénél. Tarantino mindent a populáris kultúra tarka fénytörésén keresztül vizsgál, ami egy markáns szerzői perspektívát eredményez, alkalmassá téve őt a fontosabb kérdések sajátos vizsgálatára − ami még akkor is örömteli, ha eközben kevesebb alkotói figyelem jut a tetszetős filmnyelvi játékokra.
