Régóta tudjuk, a filmesek mind egy szálig hibátlan, jóravaló művészemberek, akik kizárólag nagyszerű alkotásokat jegyeznének, ha nem állna a háttérben, csattogó ollóval kezében maga a sátán, vagyis a producer. Hiszen ki más lehetne a celluloid lucifere, mint ez a köpcös, cilinderes, szivarozó burzsuj, a Nagy Népbutító, aki foggal-körömmel ragaszkodik a dollárkötegekkel teli zsákhoz, és semmi, de semmi más nem érdekli.
Egy igazi producer azonban nem csak csattogtatni tud, sokkal rafináltabb trükkökre is képes. Rájött például arra, hogy a tizen-huszonéves sikerfilmeket újra elő lehet venni egy kis digitális kozmetikát követően, vagy ami még ennél is hatásosabb: ún. rendezői változattal. Ha jól emlékszem, a Szárnyas fejvadász volt az első ilyen fecske, azóta pedig minden évre jut valami a régi, hősi termésből. (Milyen érdekes, hogy a bukott filmek rendezői változatával soha nem találkozunk!)
Idén a többórányira duzzadt Betty Blue című szupergiccs után máris itt az újabb, jóval nagyobb és komolyabb falat, az Apokalipszis most. Coppola 1979-es rémlátomása forradalmi volt a maga idején, sőt műfajteremtő, hiszen ennek (és Michael Cimino Szarvasvadásza) nyomán vette kezdetét a vietnami lelkiismeret filmipara, ami mára épp olyan populáris hollywoodi sztereotípiává vált, mint a western.
Az Apokalipszis most kétségkívül klasszikus darab, noha az ominózus, Walkürök lovaglásával feldobott helikopteres támadást leszámítva - ami valószínűleg kötelező tananyag mindenütt - legfeljebb arra emlékszünk, hogy ebben a nagyon hosszú filmben csak mennek-mendegélnek egy hajóval, miközben Willard százados (Martin Sheen) nagyon komoly arcot vág. És persze felejthetetlen az a megsemmisítésre váró Kurtz ezeredes (az XXXL-es Marlon Brando), ahogy sejtelmes fényekben (és izzadságban) úszik, míg a végén le nem vágják.
Nem hiszem, hogy az ötven perccel (!) hosszabb rendezői változat után komolyabban felül kellene bírálni ezt a visszaemlékezést. Csak most nem 150, hanem 200 percig tart a csordogálás, miközben olyan jeleneteket tekinthetünk meg, melyek teljességgel fölöslegesek, nem leszünk sem okosabbak, és a film sem válik teljesebbé. (Olyan az egész, mint amikor egy régi lemezt újra kiadnak, és bonus trackként még hozzácsapnak néhány olyan dalt, ami nem véletlenül nem került fel az eredeti albumra: csak a rajongók örömére.) Az "új" Apokalipszisben kapunk egy kis dugást, franciázást (gall telepeseket), ópiumpipát és egy kevés pluszszörföt, a nagy rejtély - hogyan, pontosabban miért lett bálvány, valójában miért zseniális az elmebeteg közhelyeket mantrázó Kurtz ezredes - nem derül ki most sem.
A film - pontosabban a DVD, mivel a Művész mozit leszámítva lemezről vetítik az Apokalipszis mostot - megtekintése után az a rossz érzésünk támadt, hogy a rendezői változat elkészítésekor Coppola nem töltött igazán sok időt a vágószobában. Beérte annyival, hogy egy szakemberre bízta a felhasználatlan nyersanyagot, a végeredményt látva pedig nyugtával dicsérte a lángoló dzsungelre bukó napot. Nem úgy, mint 1979-ben. Ne feledjük ugyanis, hogy Coppola nemcsak rendezője és társ-forgatókönyvírója, hanem producere is volt a filmnek. Vagyis már az eredeti változat idején az ő kezében volt az olló.
