A sikertörténetek nem túl változatosak, inkább műfaji sajátosságaik vannak. Emlékszik még valaki Roberto Rodriquezre? Állítólag egy nettó senki volt, aztán innen-onnan összekalapált hétszázezer USD-ből (potomság) leforgatta az El Mariachi című látványosan low budget moziját, és menten lett belőle valaki. A nyakába zúdult egy szekérderék lóvé, ha akart volna, sem bírt volna elugrani alóla. Mint aki megnyerte az ötöst, jaj, most mit csináljak? Végül ráment a tutira. Megcsinálta még egyszer ugyanazt, immár Antonio Banderasszal, Salma Hayekkal és persze Quentin Tarantinóval súlyosbítva. Hogy a Desperado volt az egyetlen helyes választás, azt egyaránt bizonyították a film bevételi mutatói és Rodriquez későbbi - gyakorlatilag említésre sem igen érdemes - munkái.

Hogy hogy jön ez ide? Pár konkrét hasonlóságon túl, az inkább a jövő zenéje, Guy Ritchie további munkái döntik el végérvényesen. Múltja, jelene publikus, amennyire az csak lehetséges. Reklámfilm- és videoklip-rendezőként kezdte, s az így összekalapált 1,5 millió USD-ből megcsinálta A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső című filmjét. Hogy már ekkor is lehetett valaki, arra abból gyanakodhatunk, hogy ez a szolidnak mondható költségvetés arra is elég volt, hogy olyan, vélhetően nem kétkrajcáros csávók, mint Sting is, beszálljanak a buliba. Ez azonban csak másodlagos részletkérdés, a lényeg az, hogy A Ravasz... ugyancsak ütős elsőfilmnek bizonyult, s mint ilyen, hozott egy zsák pénzt, valamint biztosította Ritchie számára a lehetőséget arra, hogy aztán azt csináljon, amit csak akar (például egy gyereket Madonnának - ugyancsak mellékszál).

A Blöff vizsgálata tehát onnan kell hogy startoljon, mit kezdett ezzel G. Ritchie. Indító analógiánkból ki nem lépve, leszögezhetjük: ő is a "járt utat a járatlanért el ne hagyj" némileg népies bölcsességére építette tervezetét. Megcsinálta majdnem ugyanazt a filmet. Esetében a "majdnem" első ránézésre jelentősnek tűnő különbségeket takar. Más a sztori, mások a színészek, bár a híresztelések szerint Brad Pitt (mint egykor Sting) alapjáratú gázsijának csupán a töredékéért domborított.

A helyszín, a történetvezetés, az egész cucc szándéka, szellemisége viszont tök ugyanaz: a járható út.

Mi az tehát, amihez Guy R. annyira ragaszkodott? A Ravasz... kétségtelenül frissítőleg hatott az akkoriban (1998-99) már valamelyest langyosodni látszó ponyvamozi vérkeringőire. Elsősorban azáltal, hogy a tarantinói eredetű pulpot bagzatta a kor kétségtelenül legizgalmasabb európai irányzatával, az angol mozi szociálisan érzékeny vonulatával, amit legkönnyebben Mike Leigh, Ken Loach és társaik nevével azonosíthatunk. Ügyesen nem túrt túl mélyre e tájon, az erős hazainak (G. R. Londonban született) csak a fűszereit használta, földobandó a pulp alapot. Hogy ezt különösebb disszonancia nélkül tehesse, kellett az az összekötő szál, mely - személyén túl - úgyszólván adottságként volt meg. Jelesül az, hogy mind az amerikai erőszakoskodók, mind az angol érzékenyek az alsókutyák háza táján keresték a boldogulást. Bizony-bizony, az aljanépek egy bizonyos szempontból roppant szórakoztatók a mozivásznon, arról nem is beszélve, hogy milyen jól áll nekik a londoni szín mint háttér, különösen ha az az East End és környéke vagy valami hasonlóan lepukkant, monokróm bájú szemétdomb.

Összefoglalva: az általános sorsüldözöttet, a normál szerencsétlent, az egyenkretént mozgasd már bevált, szociálisan jellegzetes környezetében úgy, hogy igazából egyetlen érdekeltséget, a bűnözés útján esedékes érvényesülést biztosítsd számára a legelképesztőbb baromkodások véghezvitelén keresztül. Vonzó recept, s A Ravasz... igazolta, mennyire működőképes. Ily módon nyilván korainak tűnhetett komolyabban belekavarni. Ritchie meglátása szerint viszont alighanem nincs az a recept, ami ne bírna el még több fűszert, akár nagykereskedelmi mennyiségűt is. Meglátását hamari tett követte, ez a Blöff, amin a tonnányi "új" fűszer színpadias tálalású "kultúrák" formájában jelenik meg.

Guy bőszeműségét maximum Kotányiéval vagy Horváth Roziéval mérhetjük. Látszólag teljes díszben vonulnak fel nála ír romák, ortodox zsidó gyémántkereskedők, exkágébés ruszki rémek, nélkülözhetetlen amerikai karakterszínészek éppúgy, mint A Ravaszban megismert lokális bunkók. Efféle sereglet mozgatása, kivált bűnmezőkön, kétségtelenül kényes feladat, elsődlegesen politikai korrektséget igényel. Mármost a politikai korrektség leginkább a mindennapi élet kihívásaival szembeni megfeleléshez elengedhetetlen háttér, műalkotások létrehozásakor olyasvalami, amire létszükséglet tekintettel lenni, de nem feltétlenül alkotást előremozdító tényező. A Blöff végkifejlete elég masszívan igazolja ezt a sommázatot, pláne, ha azt is figyelembe vesszük, hogy Brad Pitt jelenléte már eleve pályára állította a cuccot. Hiszen lehet mindent mondani, még olyanokat is, hogy a hollywoodi csúcssztár önként jelentkezett, mit jelentkezett, majd megette a fene, hogy bekerüljön Ritchie új filmjébe, és ezért lemondott szokott gázsijáról, arcképes uszodabérletéről, mindenről, csakhogy ott lehessen, ám azt nem gondolhatja senki komolyan, hogy abba is belement volna, hogy a végén rosszul jöjjön ki az egészből.

Ez rögtön kettős nehézséget jelent. A "végén" meg a "rosszul", ugye. Mert micsoda truváj lenne nemdebár, ha már az első snittben ronggyá lőnék a nagyembert (vagy ha egyáltalán). És a sztori tizedik megcsavarintása után is meglehetős képtelenségnek tetszik, hogy egy ekkora hérosz belebukjon az irdatlan kavarásba.

Ennek fényében Ritchie könyve, meséje akárhányszor is áll a feje tetejére, a kezdő mozinéző is úgy lehet a dologgal, hogy korábban keljél fel, szép- öcsém, ahhoz, hogy engem megvezessél. Ezen talán csak az enyhít valamennyit, hogy a film nem nagyon hagy időt efféle tépelődésre. Gyors, mint egy expresszvonat, harsány, mint a trombitaszó szilveszterkor, poénkészlete úgyszólván kimeríthetetlen. A viccek, trükkök zuhataga arra se hagy időt, hogy fölmérjük darabra, melyik új és melyik volt már meg néhányszor, akár e film korábbi jeleneteiben vagy az előzménynek tekinthető dolgozatban, ne adj´ isten, más rendezők korábbi filmjeiben.

Nagyjában-egészében arról van tehát szó, hogy a Blöff egy roppant lendületes, eléggé szórakoztató blöff, de hogy Guy Ritchie-ből lesz-e érdekes halott, azt alighanem majd harmadik nagyjátékfilmje dönti el.