Garry Marshall korábban is bizonyította már, hogy ért a nők nyelvén. Sikerültebb, ízig-véri hollywoodi anyatejen felnőtt forgatókönyvírói képességeket fitogtató filmjei a kilencvenes évek eleje óta varázsolják el az adott pillanatban rózsaszínre vágyó szívünket. Ilyen volt a mára mitikus Pretty Woman, amely micsoda nőt faragott Julia Robertsből, vagy a kedves, emberközeli se-veled-se-nélküled komédia Michelle Pfeifferrel és Al Pacinóval, a Krumplirózsa.
Neveletlen hercegnő második részét nem érte el a folytatások üzletágízű átka, nem vált erőltetetté, esetleg túlkomplikálttá. Marshall megbízik az álomgyár klasszikus műfajában: olyan romantikus vígjátékot csinált, amelyet negyven éve nyugodtan leforgathatott volna Audrey Hepburne-nel is, senki sem hördült volna fel. A hollywoodi műfaji receptek ugyanis, ha nem kontárkodik bele az ember, igenis tudnak működni - saját korlátaikon belül. A film könnyed, nem haspukkasztó, de kellemesen megmosolyogtató, kifejezetten szórakoztató másfél órát ígér.
Mia (Anne Hathaway) egy európai uralkodóház hercegnője, a koronázására vár. Az utolsó pillanatban azonban nehézségekbe ütközik a hagyományfolytató rutinművelet: ahhoz, hogy királynő lehessen, férjhez kell mennie egy hónap alatt, különben a rivális - és egyébként jóképű - fiatalember lesz Genovia uralkodója. Miát szerencsére nem olyan fából faragták, hogy ennyi probléma az útját állhatja, ebben pedig segítségére van erélyes nagyanyja (Julie Andrews) is.
A vígjáték a szokásos formulák - félreértések, sértődések, békülések, be nem vallott szerelem stb. - keretei között csordogál kényelmesen, egy pillanatra sem megakadva. Nem számít, hogy már jó előre tudjuk, az ellenfél valójában a várva várt szerelmes, hogy a nagymamának is van egy féltett titka, és hogy mindezen alaptézisek hova is vezetnek majd. A lényeg, hogy működik. Ezt elsősorban két főszereplőjének köszönheti a film, a fiatal Hathaway őszinte bájjal komédiázik a legendás nagymama-Andrewszal, így a film is átitatódik az ő frissességükkel. Pedig nehéz és merész vállalkozás egy avítt műfajt a régi hagyományok között meghagyni, hiszen számtalan példát tudunk arra, hogy egy szellemes alapötlet - bocsánat - adamsandleri mélységekben landoljon valahol az altesti poénok siralomvölgyében.
A Neveletlen hercegnő példát mutat ezeknek a filmeknek: gördülékeny stílusban mutat meg egy naiv álomvilágot, amelyről jól tudjuk, hogy nem is létezik - és talán már a mai kistinédzserek sem hercegnőségről álmodoznak.... - de nem számít, mert ez a Seholország is tud mulattató lenni, amúgy régimódian.
