Rémek és árnyak között

A szocializmus, illetve annak legfelső foka, a kommunizmus tulajdonképpen győzött. Elérte, hogy egyazon generáció, éljen bár Kubában, Romániában vagy Lengyelországban, majdhogynem egyforma élményekről számoljon be. Egyenéletek személyes tragédiákkal. Ugyanazon fémízű félelemtől hajtva. A különbség annyi, hogy most először Kubában szólal meg az elveszett nemzedék: ’89 élménye nélkül, keserűen és mégis nosztalgiázva saját életük romjain.

A Havannai éjszakát bármikor leforgathatták volna Pozsonyban vagy Bukarestben. Talán csak a nádvágásról szóló történeteket kellett volna átültetni cukorrépára vagy kukoricára. Minden más ugyanaz: egy generáció hittel és csibészen ront neki az életnek.

Amadeo, aki 16 évi emigráció után tér haza Spanyolországból, újra összehívja a régi társaságot: az orvosnő Taniát, a rendszerbe beépült sikeres cégvezető Eddyt, a nyomorgó melós Aldót és a saját tehetségét elalkoholizáló Rafát. Csakhamar kiderül, hogy a kommunizmus rémei után már a korai kapitalizmus árnyai leselkednek rájuk.

Laurent Cantet kiváló érzékkel a legvidámabb jelenettel indít: a havannai ház tetején négy, az öregkor szélére érkezett ember énekel önfeledten, vidáman, mintha csak egy hajdani házibuli kezdődne. Mögöttük a tenger, a szikrázó kubai nap.

Ám ahogy lemegy a nap, és kigyúlnak a város fényei, az önfeledtség álarcai mögül előbújnak a sérelmek, a titkok, a vágy, hogy megfejtsék, hol és mikor siklott ki az életük. Nem könnyű mozi a Havannai éjszaka, hiszen alig több, mint színház: öt ember beszélget egyetlen helyszínen. Nincs flashback, nincsenek látványos jelenetek, csak amit szavakkal fel és meg lehet idézni.

A rendezőt dicséri, hogy akit beszippant a film, az ezt a statikusságot egy idő után már nem fogja bánni. A rövidke képek igen erős hangulatot varázsolnak a párbeszédek és monológok mögé. (A tetőn megejtett, éjjeli disznóvágás kész novella!) Valahogy jobban átérezzük a sorsok törékenységét, hogy csak halljuk, és nem látjuk őket rozsdabarna képekben. Élesebben jelenik meg a borzalom, ha nem kell megmutatni, tudta ezt már Hitchcock is, csak itt most egész életekre alkalmazzák a zuhanyzós jelenetet.

És persze a színészek! Akik pontosan tudják, hogy ez az ő jutalomjátékuk. Hiszen a technika most nem nyomja el a színészt, hogy maga is csupán digitális trükknek tűnjön. Arcok, gesztusok, mimika, mindezt finoman (mert ez is jó rendezői döntés) üti csak át a latin virtus. Régi, mesélős, cseppet sem ósdi film ez. Fecseg a felszín, és nem hallgat a mély.