Siet az ember a moziba, nagy a tét, Quentin Tarantino új filmjét mutatják be, négy évvel a Pulp Fiction után. Rendkívüli állapot, premier előtti vetítés, merőben szokatlanul előre váltottam jegyet, és nem késem le a főcímet. Kettővel mögöttem betépett fiatalember már élvez, pedig még csak a reklámokat nyomja ezerrel a Dolby Stereo Surround Digital System (nem kívánt rész törlendő), aztán minden átmenet nélkül, ugyanezen a hangon szólal meg a főcímzene, Pam Grier utazik rajta a mozgójárdán. Hosszú perceken át figyelhetjük a negyvenes fekete nőt, bal profilból (ennek még jelentősége lesz). Felvettük a tempót.

A Jackie Brown egy perccel rövidebb (152 perc) és némileg lassabb, mint a Pulp Fiction, pedig az is lassú volt. Első látásra két döbbenet érte ott a nézőt: a szerkezet és az időkezelés. Emlékezzünk csak: "Két bérgyilkos utazik az autóban. Munkába mennek. Megbízta őket a főnök, intéznék már el pár inkorrekt üzleti partnerét. Elintézik. Egy zsánerban tartott rendes akciófilmben rövidebb időt vesz igénybe megcsinálni, mint elmondani. Tarantinónál ez egy negyed film. Mi tart ennyi ideig? Hát ez az. Beszélgetnek." (Így kezdtem annak idején hirtelen felindulásból írt ismertetőmet [Beszélő, 95/15.].) Ez megy a Jackie Brownban is, de itt sokkal soványabb a történet, és nem olyan dögösek a figurák. Egy Ordell nevű bűnöző - fegyverkereskedő, közepes kaliberű, fekete (Sam Jackson), egy Louis Gara nevű bűntárs - most szabadult, suttyó, fehér (Robert De Niro) képviseli a Tarantinótól megszokott karaktereket, velük szemben Jackie Brown és Max Cherry (Robert Forster), az ötvenes éveit taposó óvadékügynök az új ember. A sztori koszos félmillió dollár körül forog, ötvenezer abból is elúszik menet közben, mondjuk úgy, a működési költségekre, Ordell Mexikóban spájzolt pénze ez, amit a legsnasszabb légitársaság legsnasszabb mexikói járatán dolgozó Jackie fog becsempészni az országba. De mások is utaznak rá: egy helyi zsaru és a felettébb ambiciózus reptéri rendész (Michael Keaton, egykori Batman) a pénzzel akarja megcsípni Ordellt, és ott van még Jackie, aki úgy érzi, hogy ideje volna új és jobb életet kezdeni.

A történet, mondom, nem túl érdekes, mégsem mesélem el, mert annyi csavar azért akad benne, amennyiért már jogosan lőnék szét a fecsegő filmkritikus térde kalácsát.

Tarantino már-már rutinszerűen alkalmazza jól bevált fogásait, amit a színészválasztásban és a jelenetek sorrendjének felcserélésében, illetve a nézőpontok váltogatásában érhetünk tetten. Most fél kézzel (és fél szívvel) old meg egy ilyen kirakós játékot a bevásárlóközpontba helyezett kulcsjelenetben, de igazából a figurák izgatják, nekik szenteli minden figyelmét, minden alkotói ötletét. A címszereplővel Tarantino a meglepetésre játszik: a plasztikai sebész kése alól frissen kikerült ügyeletes csillag helyett behoz egy negyvenes fekete csajt, akit ismerünk is, meg nem is, rémlik, hogy láttuk valami tévészériában, vagy hallottunk tán róla valahol. Mondjuk a Reservoir Dogsban. Van ott az a jelenet, négyen a kocsiban, Csinicsávó Eddie vezet, mellette Steve Buscemi (Mr. Pink), hátul Harvey Keitel és Tim Roth. Előbb a fekete nőket vetik össze a fehérekkel, szemléltetésképp elhangzik egy-két vaskos anekdota is, aztán azon vitáznak, ki játszotta egy régi krimisorozatban a fekete rendőrnőt, akinek az volt a végszava: Le vagy tartóztatva, édes. Itt hangzik el Pam Grier neve. Most két órán át, ezen belül végtelenbe nyúló percekig figyelhetjük. Jó arc, van mit nézni rajta. Pam Grier leélt évei és orrsövényferdülése együtt hozza létre azt a tüneményt, hogy jobb és bal profilja más és más nőt mutat. Balról horgas orrú, kemény, zárkózott, indiános arcot látunk, ugyanez jobbról noiesebb, lágyabb vonásokkal, szinte fitos orral, aminek egy kis göb van a csúcsán. Robert Forster régi idők mozijából érkezett talpig becsületes amerikai arcával meg a beültetett hajával. Samuel L. Jacksont ismerjük, Tarantino szerint senkinek nem áll rá olyan jól a szája ezekre a pergő, sorozatlövős dialógusokra, mint neki - nyomja is megállás nélkül a rizsát, és nem kétséges, hogy jobb rapper válna belőle, mint a túlértékelt Will Smithbol. A duma mellé hosszú hajat kapott, mesterfrizurákkal, copfok, lófarkak, pipec kis szakállfonat az álla hegyén, és fantasztikus sapkák, ezekből rakták össze Ordell figuráját. Bumburnyák buntársa, akinek víz helyett valami nehezebb és lassúbb anyag lötykölődik a fejében: Robert De Niro. Ez lenne az a szereposztási truváj, amit Travolta bevitele jelentett a Ponyvaregényben. A reveláció ezúttal elmarad. De Niro reménytelen eset, a Módszer robotosa, aki ezt a laza kis szerepet is túlspilázza. Ordellnek szerencsére vannak női, szám szerint három: Melanie, Simone és Sheranda. Utóbbi kettő fekete, és csak egy-egy villanásuk van, de így is nagyon jók. Melanie határeset: merő fikció, Tarantino szőke, fehér bőrű szexbombát akart tenni a "niggere" mellé, de Bridget Fonda nem hagyta annyiban. (Nekem ő tetszett legjobban, utána Michael Keaton.)

Beszéljünk a zenéről is. A Reservoir és a Pulp kisebbfajta forradalmat hozott a filmzenében is. A történeten belül megszólaló forrászenének éppúgy, mint a kíséretnek funkcionális, szerkezetformáló szerepet adott Tarantino, már-már a történettel tette egyenrangúvá. A Jackie Brownban még ennél is tovább akart lépni: legyen a zene a jellemábrázolás eszköze. Csakhogy a korábbi filmekkel szemben a most kiválasztott zenék sem nem elég jók, sem nem elég karakteresek. A Jackie Brown soundtrackjét nem vágyom kazettán hallgatni, és ha hallgatnám, sem a Delfonics, sem a többi nem idézné fel a film jeleneteit.

Sokszor a szöveg is zeneként hat Tarantinónál, mindegyik filmjében emlékezetesek a labdaként pattogó dialógusok, néhol két szereplő helyett kisebbfajta kórusra hangszerelve. A Jackie Brownban az első negyedóra után nyilvánvaló, hogy a feliratok a Beavis és Butt-head fordítójától származnak. Ez nem nagyon jó. Elsősorban azért, mert nem ugyanaz írta a két filmet. Speier Dávid magyar szövegei nem rosszak, sőt. De erős a hajlama a túlfordításra, az egyszerű alapigéktől (ül, áll, megy, mond stb.) egyenesen irtózik, és tobzódó nyelvi leleménnyel alkot új és új alakokat az olyan, mára jószerint köznyelvivé vált szavakra, mint a cool. Ez Beavisék esetében alig zavaró, viszont Tarantino ördögi dialógusait jobb volna nem a fordító szűkebb baráti körének nyelvén visszahallani, hanem a szerzőén.

Kissé untam a Jackie Brownt. Arról lehet szó, hogy Tarantino változókorban van. Kinőtte a vadzseni színes mezét, és most overallban ügyködik egy új filmtípus létrehozásán. A Jackie Brown elnevezésű modellnek még sok a konstrukciós hibája. Azzal a régi alapalkatrésszel gyűlt meg leginkább a baja, amit emberábrázolásnak hívunk. A Ponyvaregény szereplői egytől egyig stílusgyakorlatok, ritmusképletek, akik csak azért viselnek emberbőrt, mert úgy mégis érdekesebb. Tarantino talán nem a megfelelő emberekkel kezdett. Régebbi alakjait vagy jól ismerte (gondoljunk a Tiszta románcra, amelynek főhőséről, Clarence-ról végképp mindent tudott), vagy csak játszott velük. De nem tud eleget erről a negyvenes fekete nőről, sem az ötvenes óvadékügynökről. Az a remek jelenet, amelyben Jackie és Max kóstolgatja egymást, attól (is) bír olyan jó lenni, hogy Grier és Forster színészek beleadják a magukét.

Egyet azért ne felejtsünk: Hollywoodba rég robbant már be akkora tehetség, mint Quentin Tarantino. Négy briliáns forgatókönyvvel érkezett, ebből kettőt elvettek tőle, idegen rendezők kezére adták, akik nem értek fel hozzá. Oliver Stone a maga szemét koncepciójával megerőszakolta a Született gyilkosokat, Tony Scott, a fantáziátlan kismester kis filmet gyalult a Tiszta románcból. Ez fáj nekem a legjobban. A True Romance lett volna az igazi elsőfilm, egy pályakezdő fiatalember bemutatkozása, amelyet annak rendje és módja szerint saját magáról írt. A Kutyaszorító normális - figyelemfelkeltő - visszhangja után a Pulp Fiction kirobbanó nemzetközi sikere forgószélként ragadta el Tarantinót, egyik napról a másikra kultikus figurát, intézményt csinált belole. Most egy hisztérikus várakozás légkörében kellene dolgoznia. Egy időben már le is mondtam róla, elvégre a Ponyvaregény nem ismételhető, nem is kell megismételni, Tarantino pedig megtette a dolgát, akkor is hálásak lehetünk neki, ha soha többé nem csinál már jó filmet. A Jackie Brown után hajlok rá, hogy mégsem így lesz. Csinál még. Majd egyszer, máskor.