Andrzej Wajda filmje egy szépen szőtt, érzelmes, de nem túlcsorduló, mélyen megindító memento. Kerüli a fölösleges vérfürdőt és izgalmat, nem hagy nekünk könnyet sem. Talán csak a lengyeleknek. Csak azt akarja elmondani, hogy egy ország volt, s nem lett. Egyik napról a másikra, hogy aztán nehezen, de mégis újra legyen. S erre mind emlékezzünk, de ? ahogy a film utolsó szavai is tartják ? "megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek".
Amikor Ralph Fiennes A napfény ízében játszott, azt mondta, soha nem tudja megérteni a diktatúrákat, s hogy kilépve egy helyről miért kell gyanúsan körbenézni. Nem tudja, mi az a fortélyos félelem. Ezt csak kelet-európai tudja, s ez az, ami megmutatkozik a film minden pillanatában. Mind jobbról, mind balról.
De előbb pár szóban a történetről. Mert a nem lengyeleknek kis idő kell, amíg belerázódnak, s rájönnek, hol is vesztették el a fonalat történelemórán. Mert az ugye nyilvánvaló, hogy Hitler 1939. szeptember 1-jén megszállja Lengyelországot. Azt is tudjuk, hogy 10-én pedig a Szovjetunió érkezik keletről, mintegy a német birodalom alól felmentő sereg. Az már viszont kevésbé egyértelmű, hogyan vitték el a teljes lengyel tiszti állományt ? több mint 10 ezer emberről van szó ? Oroszország belső területeire, hogy ott egész egyszerűen tarkón lőjék, és tömegsírba forgassák, arccal lefelé. Nem volt itt szó másról, mint tudatos lengyel népirtásról. Aztán se szó se beszéd, a szemünk áttára indul meg a háború utáni kommunikációs adok-kapok, előbb a német propaganda beszél orosz vérengzésről, majd fordítva. Ezalatt pedig ugyanazok a képek peregnek...
A Katyn megmutatja, milyen az, amikor mindegy, milyen színű a terror és a diktatúra. A módszerek ugyanis kísértetiesen hasonlóak, annyira, hogy sokszor egy asztalnál ül vörös és fehér, s hősnőnk egyszerűen csak nem tudja, mit is szóljon és merre. Az "írja alá, hogy" kezdetű mondatok, a megfigyelések, az árulások, a kétigazságok és a féligazságok, az elhallgatások, a lopva nyitott ajtók és a még évtized után is hazavárt férj mítosza ? ezeket nem értheti más, csak a vasfüggönytől keletre élő.
A Katyn ? bármilyen meglepő is ? nődráma. Ott van Andrzej felesége, anyja és lánya, a tábornok felesége és lánya, a repülőstiszt testvérei és még mások is. Sok névtelen, ismeretlen katona egyedül maradt felesége, örökségként meghagyott csonkacsalád. Noha nem ők a főszereplők, mégis világos, hogy ők a film gyújtópontjai. Az ő szemükben látjuk visszatükröződni, hogyan is állunk éppen a háború vége és az elveszett férfi újra megtalálásának reményével. Bizonyos, hogy a film ezt szerette volna megmutatni.
Totális, grandiózus szerelmi vallomás. Nem egy alkalmat megragad a film, hogy Krakkót jól láthatóan mutassa. Aki már járt a régi lengyel fővárosban, annak nem kell ecsetelnem, milyen is a szerelem első látásra. S vajon milyen lehet, ha az embernek ez a város maga a világ? Milyen lehet ezt háború alatt, hontalan országban látni, s megmutatni úgy is, mint az induló új világ terepét. Madártávlatból, háztetőről, csak egy pillanatra, vagy a főtér zegzugaiban elbújva. Maga a világ.
Maga a világ talán ez a film is ? azoknak a lengyeleknek, akik erre a filmre, mint egy lehetőségre vártak, amikor együttérzően megveregetik a vállukat, mondván, jól van, testvérem, ezt is megéltük. Élünk. Katynban nincs öröm, se megkönnyebbülés. De élünk. Élünk!
