A filmtörténetnek egy lehetősége volt, hogy elkészítsék azt a klasszikust, amelyben Robert De Niro és Al Pacino megmutatják, milyen nagyok együtt. A törvény gyilkosából az kiderül, milyen nagyok lehetnének együtt.
Robert De Niro és Al Pacino főszereplésével készült filmnek egy hívó mondata volt: a két zseni egy filmben még soha nem szerepelt ennyit együtt. A Keresztapa kettőben szerepeltek mindketten, de nem együtt, ahogy a Szemtől szemben című moziban sem, amiben volt közös jelenetük ugyan, de együtt nem látszódtak. Ha megnézzük, miben játszott ez a két ember, akkor a legjobb filmekről beszélünk, így iszonyú pofátlanság, hogy ezt most elkészítették. Egész életük a bűn körül forgott, hol gengsztereket, hol a legtökösebb rendőröket alakították, így érthető volt az ötlet, hogy közös filmjükben leszámoljanak minden gyilkossal és bűnözővel.
John Avnet, mond e név bárkinek bármit? Ha valaki rávágja rögtön, hogy a Richard Gere-es Vörös sarok, vagy a Robert Redford+Michelle Pfeifferrel készült A hírek szerelmesei, valamint a Sült zöld paradicsom, az biztos tudja már, hogy a filmtörténet nagy kötelezettségét rossz kézbe helyezték. Mert mindhárom egyszer nézhető film, és ilyen A törvény gyilkosa is. Készítettek egy annyira közepes filmet, amelyben De Niro és Pacino csak lézeng. Egy jó párbeszéd nincs benne, pedig a Szemtől szemben című Michael Mann-filmben az ő kávézós jelenetük volt talán a legjobb, pedig a képen egyszerre nem is látszódtak. Most igen, és tessék, le is tudtuk ezt a kötelezettségünket:
A két öreg rendőr a New York-i rengetegben üldözik a bűnt, belefásultak a szokásos dolgokba, hogy mindig mindent eltusolnak mások. A sztoriról semmit nem árulnék el, mert eléggé átlátszó, a lényeg, van egy sorozatgyilkos, aki verseket hagy az áldozatainál, akik mind köthetők a rendőreinkhez. A nyomozás során nagyon szépen kiderülhetne a két rendőrünk belefásulásának története, de sajnos Avnet annyira tehetségtelen, hogy ebből még véletlenül sem tud megmutatni semmit.
A két színészt elég lett volna leültetni a kamera elé, adni nekik egy szituációt, és hagyni őket, nem azzal foglalkozni, hogy megmutassunk egy béna krimit. ha két ilyen erős karakterünk van, akkor meg kell mondani, miért vannak ennyire kiábrándulva, illetve meg kell mutatni, hogy a valahány év közös munka alatt milyen kapcsolatuk volt. Ezek közül semmit sem kapunk, helyette egy igazi B-filmmel köthetjük le valamennyire a figyelmünket, ha már a Sin Cityből ismerős jó csaj (Carla Gugino) is lelakott, Brian Dennehyt régen láttam, és a New Kids On The Blockból itt ragadt Donnie Wahlberg meg vicces, hogy felbukkan. A legnagyobb talány és találmány 50 Cent, akinek négy érthetetlen mondata van összesen, mint drogbárónak, de teljesen súlytalan a két emberünkkel szemben.
A producereknek is tudniuk kellett, hogy a filmvilág arra vár, hogy a két főszereplő csak és kizárólag egymással legyen elfoglalva. És nem érdekelnek azok a kritikusok, akik azt mondják, már öregek, ennek is örülni kell. Ez a két színész annyit adott nekünk, hogy ha másfél óráig egy mindkettőjüket ábrázoló képet kellene néznem, az is megérné. Ha pedig a néző nem látta valamelyik remeküket, akkor most álljon fel, és nézze meg, nincs semmi mentsége a kihagyott filmekre (ld. két keretes), tilos így emlékezni rájuk.
