A Chappie a felnövésfilmek paralimpikonja: messze futna, de csak a technológia miatt áll meg a két lábán.
A Chappie-nak nem is kellett jobb PR annál, hogy nemrég kiderült: rendezője fogja készíteni a legújabb, 2017-re tervezett, cudarnagy elvárásokkal megelőlegezett ötödik Alien-filmet (így eléggé illusztris társaságba kerül, Ridley Scott, James Cameron, David Fincher és Jean-Pierre Jeunet mellé). A pörgős District 9 után ezt akár örömhírként is fel lehetett volna fogni, Blomkamp azóta elkészült két moziját látva viszont már nem biztos, hogy jó kezekbe kerül a nyolcadik utas. Szó se róla: CGI-ben és látványban megint nagyot teljesített a dél-afrikai rendező, s a Chappie még szórakoztató is (sőt, mély hibernálásból ébredők számára még eredetinek is tűnhet), viszont mesterségesen létrehozott protagonistájához hasonlóan az izgalmas külcsín infantilis, elcsépelt belbecst rejt. Mesterségesnek mesterséges, csak éppenséggel nem különösen intelligens.
Arcátlan Robotzsaru-koppintással indít a film: tévéhíradókból tudjuk meg, hogy a nem túl távoli jövő Detroit Johannesburgjában akkora a bűnözés, hogy távolról irányított robotokat vetnek be a gengszterek féken tartására, mindezt egy gonosz cég, az OCP Tetravaal irányításával. A robotok kitalálója, Deon (a Newsroomból ismerős Dev Patel) viszont nem elégszik meg azzal, hogy távolról irányítsa humanoid, de háziállatéhoz hasonlóan édi fülekkel ellátott robotjait: ő mesterséges intelligenciát szeretne beléjük palántálni. Ezt mindenki ellenzi, főleg cégen belüli ősellensége, Vincent (Hugh Jackman ezzel elindult a Nicholas Cage-i lejtőn), aki egy konkurrens megarobotot, az ED-209-t Moose-t állítaná csatasorba. Deon titokban egy kiszuperált rendőrrobotba tölti fel intelligencia-szoftverét, de nem tud atyáskodni felette: egy nem túl intelligens bűnbanda vicces tagjai rabolják el az ezen a ponton leginkább egy kisgyerekre hasonlító droidot, így másféle etikettet sajátít el, mint amit teremtője szánt neki. Mindenféle vígjátéki és/vagy nagy robbantásokat tartalmazó cselekménydarabok után pedig a végén majd mindenki levonhat valamilyen, a felnövésfilmekre hajazó, az Én, a robothoz, a Rövidzárlathoz (Short Circuit, 1986) vagy éppen a Wall-E-hez hasonlító szirupos-patetikus tanulságot arról, hogy nem minden robot feltétlenül Terminátor.
A film legnagyobb problémája az, hogy feleslegesen trágár és erőszakos, így az R besorolással pont azokat a fiatal (hadd ne mondjak gyereket) nézőket veszíti el, akiknek az értelmi szintje még megengedné, hogy befogadja, neadjisten megszeresse Chappie-t (a robotot és a filmet egyaránt). A felnőtt néző viszont ki kell elégüljön néhány, már a hatodikos etikakönyvekben is avíttnak tűnő rácsodálkozással, ami az egyén fejlődését, moralitását és halandóságát illeti. Ami azért kár, mert maga Chappie (Sharlto Copley hangja) nem is lenne rossz találmány, kitalálói ügyesen elkerülik az uncanny valley csapdáját, de a Rövidzárlat ötös robotjához hasonlóan még pont eléggé emberi ahhoz, hogy szeretni lehessen: egyszerre robot és ember, gyermek és háziállat. A Chappie-t befogadó kisstílű gengsztereket alakító dél-afrikai Die Antwoord nevű vicczenekar tagjai, Yo-Landi és Ninja pedig egyszerre a gyenge pontjai és a highlightjai a filmnek: színesek, másak, poénosak, ám még tovább rontják a film komolyanvehetőségét (de legalább hozzájárulnak, hogy jobb legyen, mint a rendező előző, sótlan és buta Elysium – Zárt világ című sci-fije).
A látványban viszont nemigen lehet kifogásolhatót lelni: jól kitalált, ügyesen megmozgatott világot építenek fel a dél-afrikaiak, s egyúttal Johannesburgot immár másodszor helyezik fel a disztópiás közeljövőt ábrázoló, mindeddig leginkább amerikai nagyvárosokat tartalmazó mentális térképünkre. Summa summárum: én nem bánnám, ha Blomkamp dolgozna a következő Alienen – de talán mindenkinek jobb lenne, ha nem rendezőként, s pláne nem forgatókönyvíróként tenné azt.
