A Transformers-széria harmadjára szólja a legnagyobbat. Az elsősorban vizuális impulzusokkal dolgozó mozi-sorozat a végére összeszedte magát, és filmmé érve a látványos csinn-bumm cirkusz adaptálása mellett foglakozott a figurákkal és a történettel is.
Megnyert ügy
A filmtrilógiák egy részét jellemzi, hogy a nagyot dobó első rész után kiüresedik és ellaposodik a folytatás, a másodikat még viszi tovább a lendület, a harmadikra viszont már csak az értetlenség marad a kezdeti rajongóban, miszerint miért kellett ez. Akadnak ellenben olyanok, amik másodjára találnak igazán a medrükbe – és harmadízben felejthetőt produkálnak –, és előfordult olyan változat is, ahol a középső mélypont után a végére igazán tetszetős eredmény sikeredik. Ilyen a Transformers 3.
[img id=303080 instance=1 align=left img]Michael Bay rendező képregény- és rajzfilmszérián alapuló Transformers-folyamának nyitófilmje 2007-ben sikerrel startolt – ha éppenséggel átütőnek nem nevezhetjük azt. A szimpátiában jelentős szerepet játszott az alapanyag iránti elfogultság (kölyökként ki ne vágyott volna alakváltó robotbabákra), feldolgozása az elfogadható adaptációk számát gyarapította. Két évvel később a Transformers: A bukottak bosszúja kusza történeteivel és túltolakodó látványvilágával azonban próbára tette a nézők türelmét. Ennek utána bár tagadhatatlanul várakozás övezte a mostani lezáró opust, de ebben a várakozásban volt egy jó nagy adag visszafogottság – hogy finoman fogalmazzunk. A közönség ódzkodott attól, hogy esetlegesen újfent előnyomakodik Bay nagyméretű egója, amire például szolgál a két korábbi rész jó nőjének, Megan Foxnak a lecserélése – elismerjük, nem szép dolog a kenyéradó direktor "lehitlerezése" –, de általában véve majd' mindegyik stábtag úgy nyilatkozott a forgatásokról, hogy a rendező nehéz eset. Mármint hogy nem egyszerű dolog vele együtt dolgozni.
Bárhogy is, a Transformers 3. magára talált, s nem csupán a gyenge második felvonást tudta túlszárnyalni, hanem az első résznél is ütősebbre sikeredett. Természetesen ezúttal úgyszintén a képek dominálnak – Bay látványorientált alkotó –, ám a vizuális orgiát egységbe tudta hozni a történettel.
Sötét dolgok
Minden ilyen történet akkor igazán hathatós, ha mutatkozik benne kellő feketeség. Ennek szó szerinti prezentálásában hangsúlyos szerepet kap a Hold sötét oldalán lapuló titok (a film eredeti címe, Transformers: Dark of the Moon, a Pink Floyd 1973-as legendás koncept-albumára hajaz). Ugyanis az Apollo 11 űrnaszád élettelen planétán landoló legénysége – még 1969-ben – belebotlik az Autobotok ősi hajójába, a Bárkába, amiről a kormány egészen a mostani időkig mélyeket hallgat. Holott a roncs rejti azt a technológiát, ami megmenthetné a robbanó motoros praktikusságokká töpörödni képes jó gépek faját és bolygóját a kíméletlen Álcákkal vívott küzdelemben. Érthető, hogy az Autobot-fővezér, Optimus Prime (eredeti hangja: Peter Cullen) neheztel a felelőtlen emberekre, miszerint miközben barátságos viszonyt alakítottak ki a földiekkel, csak csúnyán elpazarolták az időt. Különösképpen most kellene az archaikus és hathatós technika segítsége, amikor Megatron (eredeti hangja: Hugo Weaving) és az Álcák a végső Föld-radírozásra sorakoznak. Mert ennek híján a magánéleti változásoktól terhelt Sam Witwicky (Shia LaBeouf) – új munkahely, új nő (Carly – Rosie Huntington-Whiteley) – és a jóságos alakváltók képtelenek a győzelemre.
A kép és ami mögötte van
A két és félórás játékidő szükségesnek mutatkozott arra, hogy Ehren Kruger forgatókönyvíró és Bay a (homéroszi) eposzi gyökerű "haragvó hős" motivációját és figuráját kidolgozza – többet mutasson a "jó és rossz robotok" mesei küzdelméről –, és hogy természetesen gondoskodjon arról, ami a szem ingere. Hiszen a Transformers-trilógia zárófejezete elsősorban mégis csak látvány-mozi. A film végórájában bemutatott csata-szcénák lenyűgözőek, amerikai metropoliszban (ezúttal Chicagóban) talán még sosem dúlt ilyen szemkápráztató CGI-harc.
Mondhatjuk, mindezt el is vártuk a harmadik Transformers-filmtől – és örülünk neki, hogy várakozásainkat illetően nem kellett csalatkoznunk –, ám az még szimpatikusabb, hogy a cselekmény és a figurák nem olyan elnagyoltak, mint korábban. Persze LaBeouftól ne számítsunk revelációértékű alakításra – arra nem is nagyon képes, de hozza (mint ahogy szokta) a feladatához felnövő átlagos szomszédsrácot –, viszont a modellből lett színésznő, Huntington-Whiteley egyértelműen kellemes meglepetés. A való életben Jason Statham barátnőjeként ismert vonzó hölgy nyilván még messze áll a mély drámai szerepektől – ez az első filmje, Bay egy Victoria's Secret-reklám rendezésekor figyelt fel rá. Nemcsak a teste sugároz, hanem a belsője, még nem tudjuk, mire viszi, de tény, hogy van benne valami.
A színészi jelenlétet hivatott erősíteni olyan nagyágyúk felvillantása, mint Frances McDormand és John Malkovich – ide sorolhatjuk a főképp tévésorozatos szereplésekben rutinos Patrick Dempsey-t is –, de, hangsúlyozzuk, hogy a Transformers-mozizás egy olyan "műfaj", ami a szemen keresztül a zsigereinkre hat. Örüljünk, hogy a záró-darab ezt kellő komolysággal, sötétséggel, izgalmasan és élvezetesen teszi.
Kinek ajánljuk?
- Aki végre egy olyan látvány-mozit akar látni, ahol minden a helyén van.
- A Transformers: A bukottak bosszúja részben csalódottaknak.
- Aki kíváncsi, hogyan feszít az aktuális jó csaj (Rosie Huntington-Whiteley).
Kinek nem?
- Aki nem szereti a képorgiákat, és kifejezetten CGI-ellenes.
- Mély és magvas tartalomra vágyóknak.
- Aki hülyeségnek tartja az alakváltó tömbháznyi robotokat.
7/10
