Előfordulhat, hogy első körben több kérdés merülhet fel a nézőben Szabó István legutóbbi filmjével kapcsolatban, mint markáns állítás.
A legevidensebb: miért készít Móricz-adaptációt. Miért tartja fontosnak, hogy tizenhat évvel a rendszerváltás után évszázados történettel álljon elő sertéstenyészetről, panamáról és kisvárosi nagyurakról. Miért készít ma dialógusoktól hemzsegő filmet egy olyan világról, amely eredője ugyan a mainak, de... és ez a kérdő mondat már folytathatatlan. Mert esztétikai oldalról nézhetjük ismét többszempontúan a Rokonokat: értékelhetjük önmagában, "filmként", értékelhetjük magyar filmként, összevethetjük a Szabó-életmű egész textúrájával, illetve bolyonghatunk - elveszhetünk inkább - az adaptációs problematika rengetegében, csakhogy...
Szabó filmje minden vasalt zsebkendőjével, éles választékával és szivarfüstjével együtt eszméletlenül mai, problematikáját tekintve legalábbis. Korrupció, csalás, fülelés, hatalomvágy, csak címszavakban. Lehetne roppant unalmas feldolgozást készíteni Móricz regényéből, beszélgető, hajoldozó-félrenéző felöltős úriemberekről, Szabó István nem ilyet készített. Nem véletlen a nevetés nézői részről: Móricz amúgy is kegyetlenül őszintén megmutatott úri világa mára pluszvonatkozásokkal gazdagodik: egy-egy általános érvényű (nem egyszer a nemzetre vonatkozó) megállapítás felhangja mára ironikus - hiszen igazsága éppolyan friss, mint a múlt század harmincas éveiben. Ezért fontos, hogy elkészült.
Szabó István korrekt filmet és jól működő adaptációt készített, melynek erős pontjai egyértelműen a korok összeérő felületei. Amin el lehet csúszni, Kopjáss Istvánnak sikerül. Főügyésszé kinevezése mindössze eszköz a nálánál hatalmasabbak kezében, naivitása azonban kezdetben nem engedi közel a mocskos ügyletekhez - és azok tisztán látásához. Nem sejti, hogy soha nem érhet el oda, ahová kapaszkodik, ez a kulcs a tragédiájához. A hatalom kétélűségének ábrázolása amúgy is Szabó egyik fontos alapmotívuma, jobb alapanyagot keresve sem találhatott volna Móricznál. A feleség figurája talán árnyaltabban is megjelenhetne, azonban az a filmből is kitűnik, hogy a női nem két irányba húzná-taszítja a hőst, mintegy a két világ szimbólumaként: az elvarázsoló démon az egyikbe, a tiszta, sziklaszilárd erkölcsű feleség a másikba. Két világ közt Tímár Mihály még választhatott Jókainál, ismerjük Móriczot, ő már nem kegyelmez - meg a kor sem volt olyan.
És hát a rokonok. A szót némi jelentésbővüléssel (lásd mondjuk: ismerősök) gyönyörűen alkalmazhatjuk aktuális viszonyainkra...
