Romantikázzunk

Erre vártam: szerelmes film, amiben nincs más, csak kézfogás, csók meg rohangászás. Igaz, nem ennyire kezdő szinten, főképp nem ilyen banális egyszerűséggel, ahogy itt látni, de azért ez is megteszi. (Szerelem a végzeten, rendezte: Peter Chelsom.)

Programozott mese: a fiú (John Cusack) véletlenül belebotlik egy szép lányba (Kate Beckinsale), kicsit együtt vannak (Manhattanben, hol másutt?), koriznak, esznek-isznak, nevetnek, aztán ki-ki megy az útjára. Csakhogy a lány a véletlen randi végén nem mondja meg se a nevét, se a címét, bár telefonját - végül - beírja egy könyvbe, de azt viszont otthagyja egy antikváriusnál. Mert elvei vannak: ha a sors úgy akarja, akkor úgy- is találkoznak, ha meg nem, akkor meg minek...? Csak utána kapcsolnak, hogy ezt valahogy nem így kellett volna csinálni. Snitt, innen fut a program: a fiú keresi a lányt, a lány keresi a fiút, eltelik másfél óra és három év. Legfeljebb az a poén, hogy ott bóklásznak egymástól néhány centire, csak nem veszik észre egymást, mi meg jól át vagyunk verve, mert reménykedünk, hogy talán mégis. De nem. Vagy ki tudja?

Elsőfilmesek hibái: beleszeretnek egy ötletbe, és másfél órán át nyúzzák. Itt hosszabb, ott rövidebb egy jelenet, a mellékszálak olykor közhelyszerűek (elmaradt esküvő, elfoglalt popsztár, gyertyák a szobában stb.- hányszor láttuk már-). De azért mindez az első- filmesek bájával: valahogy friss az egész - ha kibírod, hogy itt aztán nincs se kaland, se ágy, csak szív és marhulás. Kibírod.

Mert van benne pár meglepetés. Az egyik, hogy ilyen könnyed, romantikus történetet is lehet csinálni. Nem kasszasiker, de van benne húzóerő - igaz, jobbára azért, mert a többi moziban a fegyverek énekelnek, belevaló gyerekek játsszák újra valamelyik háborút vagy énekelnek a rendőrhősiességről. Lehet, hogy itt akarták felderíteni a romantikaigény tartalékait. Merthogy vannak ilyenek. Egy ideig élveztük(ték), hogy milyen jó yuppie-nak, macsónak (maffiózónak, nagymenőnek stb.) lenni, aztán ez a fazon elkezdett kopni: azért ma is van, persze, hogy van, minden második mozi ilyen - de valahogy vesztett a varázsából. Gondolom, erre való reakcióként jött a romantikaéhség: az ezt kiszolgálni hivatott kísérleti példányok olykor eddig is fel-felbukkantak, igazi lapot azonban nem osztottak neki - vagy ha igen, akkor úgy, hogy bármikor át lehessen belőle rándulni a -kemény fiú, férfias nő- karrierpárbajába. Itt most töményben megkapod: az igaz szerelem beléd akad, nem is tudsz róla, de évek múltán is visszavezet ahhoz, akit visszasírsz stb. stb.

A film másik tanulsága az őszinteség. Ahogy ez a mozi az oldott (bájos) romantikát kezeli. Hogy tudniillik ehhez pénz kell. Csak szívből, jópofaságból nem megy igazán. Itt például csak taxira elköltenek egy vagyont, hétszáz dolláros borravalót nyomnak (mert nagyon kell egy adat a csajról), és egyáltalán a dolgok Waldorf Astoriában történnek (ne tudd meg egy szoba árát...). Mindegy, ha pénz van, gond egy szál se, az élet vígjáték, a be- és kiszeretés is olajozottabban megy.

S végül van itt egy kis (csak azért is) tojásfejűség is. A telefonszám - a titkos, amit csak a lány meg a sors tudhat - egy García Marquez-regénybe (Szerelem kolera idején) íródik - tudod, ki tudja, hogy mi az? A film angol címén (Serendipity) bennszülött középiskolások buknak el, mert nem közhasználatos kifejezés, és különben is olyan bonyolult fogalom. Mindennek ellenére ez nem művészfilm, csak olyan bátran játszik egy giccsgyanús ötlettel, hogy az ember csak csodálkozik.

Egyébként felejtős, ha úgy gondolod, de zsebkendőt azért vigyél.