Bizonyára sokan emlékeznek még Will Gluck gyöngyszemére, a nem is olyan rég kifejezetten nagyot sikert aratott Könnyű nőcskére. Olive remekül egyben tartott, felemelő történetét Gluck a tisztességesen felépített karakterek mellett filmtörténeti- és zsánerismereti reflexiókkal emelte ki a középszerből. Gluck idei alkotását, a Barátság extrákkal című romantikus vígjátékot is hasonló fogaskerekek hajtják előre – méghozzá szélsebes tempóban. Azonban Jamie (Mila Kunis) és Dylan (Justin Timberlake) barátság és szerelem közt a lepedők alá hulló kálváriája szerethető ugyan, de közel sem nevezhető gördülékeny, koherens műnek, melynek több oka is van.

Először azonban fontos szót ejteni a film pozicionálásáról, ugyanis nem is olyan régen láthattunk egy rendkívül hasonló premisszával – a csak szexpartner-barátok elkerülhetetlenül egymásba habarodnak – dolgozó szerelmes komédiát Ivan Reitmantól. Azonban illik tudni, hogy Gluck filmjének forgatókönyve közel egy évtizede kész volt, csupán eddig stúdióról stúdióra vándorolt. Persze ekképp Reitman filmjét sem érdemes lopásként kezelni, hisz megannyi hathatós eltérés található a két mű között. A Barátság extrákkal szerethetőségének / nem szerethetőségének kulcsa pedig kifejezetten a Csak szexre kellesz-től való különbözőségében rejlik.

Gluck műve a romantikus vígjátékok zsánerével gyurmázik, az egész film a műfaj építőelemeire és kliséire játszik rá. Sokkal explicitebb módon, mint ahogy a Könnyű nőcske tette a tinivígjátékokkal, mivel Kunis és Timberlake karakterei úgy tekintik az emberi kapcsolatokat, mint valami ingoványos és átláthatatlan területet, mely soha nem lehet egyenlő a filmekben látottakkal. Ugyanakkor sóvárognak a szerelem filmes kliséi iránt, s dicséretes, ahogy ezt tévesen gyengeségként élik meg, amitől szimpatikusabb és emberibb karakterekké válnak, mint a Kutcher és Portman által megformált neurotikus csúcsokat és mélységeket megjárt szerepek. Jamie meg akarja találni a Szőke Herceget, Dylan pedig adekvát mondanivalójú pop-dalt képzel szerelmi vallomása aláfestőjeként, persze "csak viccből".

Gluck remekül lavíroz a szerelem, a szex, és a barátság vizein. Ügyesen érezteti a bájos sémák iránti gyermeki sóvárgást és a képmutatóan cinikus elutasításukból eredő ambivalens kettősséget. Mindehhez pedig elengedhetetlen a rengeteg reflexió. A Barátság extrákkal szereplői már Nora Ephron munkásságát állítják párhuzamba saját életükkel. Egy fiktív – és kimondottan parodisztikus – romkomot rituális jelleggel néznek meg többször, melyről létező romkomok bevett fordulatai jutnak eszükbe. Ami pedig a legfontosabb: a nézőnek is. Az örök klasszikus Micsoda nő és a naiv egynyári sláger, a Csúf igazság kézzelfogható példái mellett nagyon sok szépen elejtett utalást és újrahasznosított sémát találhat, aki szemfüles. Mindemellett a párbeszédekből is árad a romantikus filmtörténet, ugyanis Kunis és Timberlake a film első harmadában olyan viharos sebességű, pattogós és kedélyes dialógokat folytatnak, amikre nagyon rég láthattunk példát. Talán legutóbb Spencer Tracy és Katharine Hepburn (State of the Union, 1948) perlekedett ilyen sebesen egymással. Keith Merryman és David A. Newman forgatókönyve tehát egyfajta "romkom-háromszögbe" veszejti szereplőit és a nézőket egyaránt. E rétegezettség mellett Reitman párfilmje merőben konvencionális képet mutat, s alapvetően pont azt a meseszerűséget tárja sokadszorra elénk, melyet Gluck és társai éppen megdolgoznak – s ugyanakkor talán túlzásba is viszik, mivel a referálási és önreflexív sorozat kissé elnyomja a szereplők motivációit, és a keskeny narratív szint kibontását is egyenetlenné teszi. A film második harmadában épp ezért lassul a tempó, eltűnnek a pergő párbeszédek, s megkezdődik a kötelező savanyúságok kiosztása mindkét főszerepnek egyaránt.

E szituációkban villantanak a kitűnő mellékszereplők (Jenna Elfman, Richard Jenkins, Patricia Clarkson), s ekkor árnyalódnak igazán a főszereplők is. De ekkor öli meg a semmiből felbukkanó sajnálatos lábvíz-dráma is a nevetéshullámokat, és ekkor tűnnek fel a pontatlan beállítás-ellenbeállítás illesztések is. Valamint úgy tűnik, mintha a film ekkor elkezdené lerágni a saját lábát: a korábban kiforgatott külső klisék hirtelen interiorizálódnak, s a Barátság extrákkal azzá válik, amit kinevet. Gluck ezt mintha tudná, mintha kikacsintana felénk a sémák kiszámítható adagolásával és a már-már giccses zárlattal, de ez egyáltalán nem biztos. Annak ellenére, hogy a film ekkorra már kevésbé érdekes, még érthető a közel sem megszokott üzenet: Az élet bizony baromira klisés, és ezzel nincs baj, tudnunk kell kamatoztatni a sokszor látott sémákat. Reitman tehát ennél egyenletesebben vezeti – amúgy egyáltalán nem rossz – filmjét. Gluck filmjében ellenben a premissza még így is jobban érvényesül, melynek baráti szexjelenetei a definitív romantikus vígjáték zárlata utáni egy órát ábrázolják, méghozzá prüdéria és képmutatás nélkül. Szépen ülő helyzetkomikummal tárják fel az orális (és egyéb) szex gyakorlatait, a túl szép pucér testek erényeit és hátulütőit, valamint az apró intim devianciákat. A terápiás szex humoros, mégsem agyonstilizált vagy elmismásolt ábrázolása ilyen magasságokban nincs jelen Reitman filmjében.

Annak ellenére, hogy Gluck képtelen volt a Könnyű nőcske egységes kompozícióját megismételni, a Barátság extrákkal egy kedves és okos hommage-kísérlet lett, amit nem biztos, hogy minden popcorn fölött duruzsoló szerelmespár teljesen érteni és élvezni fog.