Ízig-vérig független alkotás egy láthatatlan közösségről, mégis profi, bár nem hinném, hogy szerencsés esetben a kettő kizárja egymást. Robert Farrar londoni illetőségű forgatókönyvíró írta, ezért az elsöprő angol humor, a nemi szerepek shakespeare-i komédiája, és Rose Troche amerikai rendező, a Go Fish című film rendezője szeretett bele, mármint a könyvbe, innen az amerikaiak önkeresésének eksztatikus lendülete.
A közösség, ami a film vizsgálati tárgya, már kitalálhatták, a homoszexuális férfiak társadalma, mégpedig azoké, akik saját és egymás férfiasságát keresik, no nem a nadrágban, bár permanensen fantáziálnak ilyesmiről is. Anélkül, hogy bármiféle rózsaszín gettósítás részei kívánnának lenni, szeretnék felfedezni alternatíváikat az életre, nem mint karikatúrák, hanem mint emberi lények, akiknek megvan az individualizmushoz való joga. Amit végképp nem akarnak: tüntetni büszkeségi karneválokon és harcolni a jogért, hogy testük valami sötét, a világ szeme elől rejtett zugban összecuppanhasson. Pont azt gondolják, hogy nekik erre egy demokráciában már semmi szükségük, mert a szabadság magától értetődő. A megmutatkozás mégis akadályverseny. Ezek a hímek ugyan közös, napfényes előszobákban és legitim hálószobákban élnek, mégis lelki támaszt keresnek egy önsegélyező vagy önszuggesztiós férficsoportban, szellemi vezetővel. A pengeél, a hiperrealista angolokra annyira nem jellemző provokáció a közös táborban kezdődik, ahol élelem nélkül, igazi vadember módjára, az ősi férfiösztönök felkorbácsolása céljából gyűlnek össze. Végül túlélik. Nem is akárhogy.
