Őrület jó ez a cím, beindít egy gondolatláncot: tébolyultak, elmeháborodottak. Definíció szerint azon emberek, akik nem rendelkeznek reális ön- és környezetképpel. A reálist persze az átlag szüli, így könnyű kicsúszni az normálisból, arról nem is beszélve, hogy a megváltozott helyzet megváltozott viszonyrendszert szül. Egy inváziós szituációan, amelyben az otthon békéjét humán jelleggel alig rendelkező (maszkos, állig fegyverezett) katonák bolygatják meg, vajon tébolyultnak számít-e, aki önvédelemből puskát ragad? Vagy hogy ez lenne maga a kórság, ami miatt földreszállt a hadsereg? De akkor a katonák brutalitása még normálisan indokolható, vagy ez már szintén a kórság folyománya? George A. Romeronak, a zombifilmek királyának 1973-as The Crazies című alkotása még eljátszik ezzel a gondolattal. Az ugyanez címen bemutatott 2010-es Breck Eisner film jelekkel látja el a vírussal fertőzötteket, s a bizonytalansági tényezőt ijesztegetéssel pótolja - több-kevesebb sikerrel.
George A. Romero 1968-ban rendezte meg Az élőhalottak éjszakájá-t, amivel a világra zúdította az imbolygó hullaevők sorscsapását. A téma tíz ével később teljesedett ki a Holtak hajnalával (1978), amikor az áruházba zárt hősök helikopterre szállásakor egyértelműen kinyilatkoztatik a világvég. A The Crazies a kettő között, 1973-ben született, s ugyan nem zombifilm, tökéletesen passzol a temikához. Kisvárosi környezetben játszódik, ahol egyszer csak valaki megőrül, lemészárolja feleségét és felgyújta a házát két kisgyerkével együtt. Ez a film nyitójelenete. Pontosabban: egy gyermeki hancúrozás, ahol a bátyus húzza a hugicát, zseblámpával villog neki, de csak addig, amíg meg nem látják apukát, amint darabolja a ház belsőbútorzatát és anyukát, a vérébe fagyva. A játékijedelemből hamrosan valódi rettenet lesz és nem sokkal utána pedig világégés. A történet egy lezuhant repülőgépről regél, amin biológiai fegyver volt. A vírus az ivóvízbe kerül és megfertőzi a város lakosait, akik ettől megtébolyodnak. A téboly különleges agresszióval és a bűntudat megszűnésével jár. Nincsenek külső jegyei és a lefolyása egyedenként variálódik, kiszámíthatatlan. Felsőbb hatalmak karantén létrehozását és a lakosság összegyűjtését rendelik el. Emiatt rengeteg fehérruhás, maszkos katona lepi el a települést. Csakhogy a farmerek kemény emberek, mindenkinek puskája van, s aki tud, védekezik - önvédelemből vagy már tébolyultságból, ezt senki nem tudja. Idővel pedig a fehérruhások is kezdenek megőrülni. Az egészből egy nagy hajtóvadászat kerekedik, mindenki lő mindenkire. Amitől a film bája mit sem öregedett, az a kegyetlen humor, ha úgy tetszik, cinizmus. Csak pár példa: a parancsnok rá akar gyújtani, de útban van a maszkja, a karanténba terelés előtt hosszú perceket áldoz a rendező a fiatalok bulijelentére, amibe teljesen abszurd módon keverednek a katonák, vagy amikor tárgyalási közben előkerülnek a szendvicsek, az uborka. Mindez mit jelent? A szereplők emberek. S ugyan lassan itt a világvége, de ők ezt még nem tudják. Az inváziós miliő órák, napok alatt alakul ki, ennyi idő alatt nem vész el minden humán érdeklődés, környezet. A több mint harminc éves film gyenge pontja a vizuális megalkotottság: a vágás gyors és pörgős, de a festékpisztolyokkal lövöldöző karakterek nem éppen meggyőzőek. Kevés figyelmet szentel a látványvilág kialakítására, illetve képi kompozíciók megteremtésére. Bár ez valószínűleg a költségvetés nagyságrendjével is összefügg, s talán emiatt is reményteli egy kortárs adaptáció, amiben ráadásul a mester maga is közreműködik (forgatókönyvíró, producer).
Breck Eisner - az adaptáció elkövetője - nem éppen a semmiből jött csodagyerek, ugyanis édesapja nem más, mint a Michael Eisner, a Disney-birodalom első embere. Breck Eisner pedig eleddig már előrukkolt egy kalandfilmmel (Szahara, 2005) és egy gondolatolvasós krimivel (Gondolatbűnök, 2003). A tébolyultak színtere egy amerikai kisváros, ahol mintaközösség él szupeférfi seriffel az élen. A seriff gyönyörű szőke felesége az városka orvosa és gyereket éppen vár. Ez egyébként illeszkedik az eredetihez, ott ugyanis szintén egy pár van a középpontban - még ha nem is ennyire kiemelve -, ahol a nő gyereket vár, igaz csak nővér, a férfi, aki pedig még nem a férje, önkéntes tűzoltó. 1973-ban Romero elegendőnek tartotta az invázió, jelenét bemutatni, az in medias res szellemében, az előzmények, a normális élet bemutatását szinte teljesen kihagyva. A 2010-es adaptáció hosszú előjátéka a város szerető lakosságáról szól, illetve a seriff nagyszerű jelleméről. Olyannyira középponti a szerepe, hogy ő találkozik az első tébolyulttal, ő találja meg a repülőt, ami lezuhant a folyóba (a mindeféle vírosokkal egyetemben), s természetesen ő fejti meg az ivóvíz balszerencsés szerepét. Ezek után szinte természetes, hogy számos megmentési akció főszereplője és az utolsónak feltűnő emberi alakok egyike is ő lesz.
Eisner filmjében a vírusnak egyértelmű jelei vannak, aki megkapja, annak magasabb lesz a testhőmérséklete, elered az orra vére és a végén szinte szörnnyé válik a kidagadó, izzó erektől. És persze a pusztítás, az ölés fékezhetetlen vágya. A film legizgalmasabb része ennek ellenére mégis az, amikor a seriff segédjéről még nem tudjuk egyértelműen, hogy pusztán vérszemet kapott és gyerekkori kalandfilmjeinek izgalmát éli meg az inváziós helyzet kihívásaiban, vagy már ő is tébolyodott. Meghatározó hangulatelem még a kor kegyetlen, gépies precízitása. A megérkező haderő információban gazdag, disszeminációra azonban nem hajlamos ufók osztagának benyomását kelti. Ráadásul mintha kézben tudnák tartani a dolgokat. Ezt erősíti az időnként megjelenő madártávlatú számítógépes kép, ahol bárki és bármi bemérésére kerül(het). Ijesztő korlenyomat az erős és magabiztos felső hatalmakról, akik elég erősek ahhoz, hogy pusztítsanak, de nem elég erősek ahhoz, hogy ezt - és építésről még nem is beszéltünk - kordában is tartsák. Az egyén kicsinysége kisebb, mint valaha. A zárlat pedig mindkét film esetében pesszimista.
Ha választásra kerülne a sor, bizony az 1973-as filmnél tennél fel a kezem. S talán meglepő, hogy ebben a gyorsan öregedő művészeti ágban győzni tud egy közel negyvenéves film, de G. A. Romero The Crazies-e okosabb film, gondolatilag messzebbre mutat. Esiner pedig nem használja ki elég tartalmasan saját előnyeit: a kortárs filmtechnikából és a költségvetésből adódó lehetőségeket. Pedig a technika és az ész egységében egy igazán ütős inváziós film születhetett volna!
