A Rent című musical moziváltozata óta vártam azt a filmet, amely végre elég nagy, elég súlyos, hogy észrevegye a világ Rosario Dawsont. Mert ahogy abban volt, ahogy táncolt, énekelt… Most a Transzban nem kell se táncolnia, se énekelnie, cserébe meztelenül kell sétálnia egy folyosón, de jól áll neki.

Mit jól áll, bele van esve az egész mozi. Nyilván a szülei nem ezt a pályát képzelték el neki, amikor a rózsafüzérről nevezték el, de most már mindegy, megtörtént, aminek meg kellett történnie, Rosario Dawsonról most már a közepes tájékozottságú filmnézők is tudják, hogy kicsoda. Az a szép nő, aki még lapos sarkú cipőben, konzervatív ruhákban, pszichiáternek frizírozva is szép nő, a Transzból a csaj.

Háromszemélyes a történet, ennek ellenére elég nehéz meghatározni a műfaját, mindig más, mint aminek látszik. Danny Boyle rendezte, aki ugyanilyen, mindig más, mint amit várni lehet tőle, egyik filmjéből nem származik logikusan a következő, még ha ez esetenként színvonalbeli ingásokat jelent is. A Trainspottingnak nem volt sok köze Az élet sójához, a Gettómilliomosból nem következett a 127 óra, és a Transznak sem volt egyik sem közvetlen előzménye. Az ember ráismer a fogásokra, a gyors vágásokra, a dübörgő zenére, az álom és valóság összemosására, de ez másik történet, más színészekkel. Annyira más, hogy kicsit a régi Hitchcock-érzés köszön vissza: frászolunk szorgalmasan, nem tudjuk, mi van, ki játszik össze kivel és miért, mi a valóság, mi az álom, meddig kutakodnak szegény Simon agyában. Kénytelenek kutakodni, mert ő maga semmire sem emlékszik, vagy talán emlékszik, csak nem mondja, pedig szorgalmasan tépkedik a körmét harapófogóval. És csak ő tudja, hol van most Goya A repülő boszorkányok című képe. Illetve én is tudom, a Pradóban van igazából, de nem ez a lényeg. Viszont ha valakit érdekel: a filmben sokat emlegetett Rembrandt-kép, a Jézus a Gali­leai-tavon valóban nincs meg, ellopták egy bostoni múzeum­ból, huszonegy­néhány éve.

Ennyi a trükk, mondanám, találtak egy témát, amely izgalmas, vagyis rögtön kettőt, a műkincslopást és a hipnózist. Amennyire meg tudom ítélni, még mindig az előbbiről tudnak többet, a hipnózis bemutatása nem kifejezetten szakmai, nyilván a gyakorló pszichiáterek csak mosolyognak a bajszukba: ha ezt mind meg lehetne csinálni, kevesebb gondjuk volna a betegekkel, és könnyebben tudnának elit hadsereget kiállítani a diktátorok, de ez nem tudományos munka, hanem film.

Annak viszont kifejezetten ­masszív, gyors, nem enged utánagondolni semminek, a sebességtől majdnem úgy törlődnek a nézőből az események, mint a hipnotizált áldozatok fejéből. Akadékoskodás volna azt kérdezni, hogy miért pont így, és ­miért nem másképp, miért mindig a kockázatosabb és logikátlanabb megoldást választják a szereplők. Dawson kisasszony mellett lelkesedni lehet a férfiakért is, csak ők már rég túl vannak a felfedezhetőségi kategó­rián. Vincent Kassel most is vonzó és veszedelmes rosszfiú, James McAvoy pedig a savószínű szemével ugyanolyan érzékeny és kiismerhetetlen, mint a Vágy és vezeklésben. Ez a jó film: nem enged kérdezni, mire vége van, már nincs is mit kérdezni, nem a lángok, nem a cselekmény fordulatai maradnak meg, hanem a szem, száj, haj. Hogy Rosario Dawson szép-e, az viszont nem kérdés.