Boldogok a megerőszakolt és meggyilkolt kislányok! Peter Jackson filmje erőteljes dráma és feszült thriller helyett feel-good tiniálom a túlvilágról: halottnak lenni jó.
Az Oscar-díjas Jackson legújabb moziját a stúdió eredetileg a felnőtt korosztálynak szánta, de miután náluk meglehetősen befürdött, átvariálta a marketingkampányt, és egy gyors mozdulattal a tinilányok nyakába akasztotta az egészet. Beszédesebb pálfordulást elképzelni is nehéz: ami egy tragikus drámának indult, középpontban egy 14 éves lány brutális meggyilkolásának lélekromboló következményeivel, az hirtelen hivatalosan is egy szentimentális, feel-good másvilági mese lett, ami elég felszínes és szépelgő ahhoz, hogy ne terhelje le a szórakozni vágyó tizenévesek sérülékeny lelkét.
Pedig Alice Sebold 2002-es, a film alapjául szolgáló nagysikerű regényében ennél jóval több lehetőség rejlik: a történet 1973-ban játszódik, egy kisvárosban, ahol a 14 éves Susie Salmont megerőszakolja és megöli az egyik szomszédja. Halála után a lány egy ?köztes? helyre kerül, valahol félúton a való világ és a Mennyország között, ahonnan állandó figyelemmel követheti családja sorsának alakulását ? és gyilkosát, aki újra lecsapni készül, méghozzá éppen Susie nővérére.
A Komfortos mennyország oly következetesen bukik el minden szinten, hogy az ember majdnem hajlamos azt hinni, hogy Peter Jackson gonosz tréfát űz a nézővel. Az az író-rendező, aki szélesvászonra álmodta A Gyűrűk Ura-trilógiát, és aki a '94-es Mennyei teremtményekben is oly kiválóan egyensúlyozott a való világ barátsággal és halállal fűtött drámája, és a főszereplők megkapó fantáziavilága között, mégis hogyan veszíthette el ennyire az arányérzékét? És nem csak arról van szó, hogy a művészi maszturbációnak beillő, a Mennyországot szép, tarkabarka, élénk képekben megjelenítő - mellesleg a 65 millió dolláros költségvetés ellenére rettenetesen művi - trükkök agyonnyomják a történet személyes aspektusait, ami már önmagában halálra ítéli a drámát, hanem mert már a téma megközelítése is problémás.
Susie, annak ellenére, hogy egy elmebeteg megerőszakolta, és feldarabolta, édes hangon narrálja történetét, vidáman grasszál a Túlvilág végtelen, zöldellő rétjein, boldog ámulattal figyeli csodáit, és kedvesen cseverészik gyilkosa többi áldozatával. Mi történt azzal, a film ellenére számomra még most is sziklaszilárdnak tetsző állásponttal, hogy egy 14 éves kislány brutális megrontása és lemészárlása egy borzalmas, nyomasztóan tragikus esemény? A szörnyűségek feldolgozása, a halál gondolatával való megbékélés súlyos és fontos téma, ami a Komfortos mennyországban belevész a halálra izguló tinilányok rózsaszínű álmainak ködfelhőjébe.
Kevésbé rossz esetben itt jönnének képbe a szülők (szerencsétlen flótások, akik reménytelenül itt ragadtak ebben a szürke, ronda, egyhangú, koszos világban, ahelyett, hogy még évtizedekkel ezelőtt megölették volna magukat valami perverzzel, és saját kis Mennyországukba katapultáltak volna), akiknek szembe kell nézniük lányuk halálával. Az anyát alakító Rachel Weisz azonban (a teljesen felesleges nyomozó-figurával együtt) tehetetlenül viaskodik a felületes forgatókönyvvel, ami képtelen lapot osztani neki, a tettes után kutató, megszállott apát fárasztóan túljátszó Mark Wahlberg pedig tökéletesen alkalmatlan arra, hogy bármiféle érzelmi reakciót csikarjon ki a nézőből. A legrosszabbul mégis Susan Sarandon járt: a veterán színésznő ugyan lubickol a láncdohányos, alkoholista nagymama szerepében, ám kínosan erőltetett komikus mellékzöngéje annyira se passzol a szentimentalizmussal elcukrozott tragédiába, mint ez a mű Jackson filmográfiájába.
Mivel mindezek mellett még a thriller-szál is lapos, és teljesen híján van minden feszültségnek, a cselekmény pedig a túlvilági CGI-ban elvesző rendezőnek hála, elviselhetetlenül lassan bontakozik ki, egyedül a Susie-t nagyszerűen életre keltő Saoirse Ronan (már a Vágy és vezeklésben is ő volt a legjobb) és a pszichopata gyilkost félelmetesen jól alakító Stanley Tucci tartja hátsóján a nézőt. De a bő két órás játékidőhöz képest ez meglehetősen sovány vigasz.
