A híres Rossini-opera, a Szemiramisz nyitányának ritmusára lépdelő, színes tűsarkú cipők az esős betonon - a Ki/Be Tawaret felütése magabiztos, remekül megkomponált és jól eltalált. Jó lenne, ha ez a maradék 90 percről is elmondható lenne.
Extravagáns öltözködéséről, karakterének bizonyos életrajzi elemeiről Kerekes Vica (Fruzsi) a bennfentesebbek számára könnyen felismerhető a Ki/Be Tawaretben: a színésznő Karafiáth Orsolyát játssza. Függetlenül az egyes nézők magánvéleményétől, szigorúan a film alapján úgy tűnik, a költőnő és celeb élete vagy személye nem elég érdekes ahhoz, hogy mozifilm készüljön belőle.
Fruzsi végzős egyetemista lány, aki magas hőfokon pörög a tanulmányok, a rádiós műsorvezetés, a soha nem biztos albérlet és a szerelmek között, nem is beszélve "titkos életéről", amelyben egy barátnőjével, lófej-maszkban állnak bosszút mindazokon, akik idegesítik őket (főként professzoraikon). Műsorvezetőként és lehetséges szeretőként összefut Sugár doktorral (Schlanger András), aki napközben szülészorvos, éjjel jazz-szaxofonos, és mellesleg Fruzsi se-veled-se-nélküled szerelmének, Bencének (Ötvös András) apja. Bence hol kirúgja, hol visszafogadná Fruzsit, a rádiós munka hol sikeres, hol kudarcba fullad, és idővel még lófejű igazságosztóként is lebukás-közelbe kerül - azaz az életében csak az a biztos, hogy minden percenként változik. A harminc éve rendező Molnár mindehhez meg is találja a tökéletes formát, a képre rajzolt vízilovakkal, fél-szürreális snittekkel, hangsúlyos zenével és gyors, néha csak a hangulatot fokozó vágásokkal téve a Ki/Be Tawaretet kedves, sodrú lendületű és jó hangulatú filmmé - csak épp ebben a szép ruhában hol az érdektelenség, hol meg az értelmetlenség bújik meg.
Az imént pár mondatban leírtakon kívül más ugyanis nem történik a filmben - legfeljebb Sugár doktor méltatlankodik, ha elfogy a törzshelyén az aranygaluska, Fruzsi gondozót keres cicája mellé, aki pedig összeverekszik egy kutyával is - és így tovább. A néha és részben szórakoztató cselekmény mellé azonban Molnár megpróbált a filmbe szuszakolni pár "filozófiai" értelmű utalást is. Filmjének ezek révén a születésről és elmúlásról, netán az újjászületésről kellene szólnia, hiszen a percenként a vászonra tolakodó víziló, mint a szánkba rágják, nem más, mint Tawaret ókori egyiptomi istennő, az asszonyok, terhes anyák és gyermekek gyámolítója; na meg ott a terméketlen anyák gyógyítójaként praktizáló Sugár doktor is, sőt, a film utolsó perceire mindenki kap egy újszülöttet is a karjába, hogy azzal vonuljon ki a temetőbe, sírokra vésett latin bölcsességeket olvasni a halálról. Mindezzel épp csak annyi a probléma, hogy a vázolt elemeknek a kezdetleges és idézőjeles "szimbólumrendszer" sulykolásán kívül abszolút semmi egyéb funkciójuk sincs, nemhogy nem illeszkednek a film világába, de folyvást kizökkentik a filmet az amúgy is kissé göröngyös kerékvágásból.
"Karafiáth Orsival régóta beszéltünk arról, hogy egyszer majd írunk egy filmet, és majd mindenki elmondja a saját marhaságát" - mesélte a rendező a Szemlén a vetítés után. Úgy tűnik, a korai tervet szó szerint értették.
