Jólszituált, épp nyugdíjba vonult középosztálybeli amerikait játszik a Schmidt története című filmben Jack Nicholson. Olyan figurát, amilyet eddig soha. Középszürke átlag, amelyiknek látszólag még árnyalata sincs. Kertvárosban lakik, pedáns, ápolt, és unalmas. Épp csak annyira utálja ezt az eseménytelen, egyhangú világot meg az elhízott feleségét, hogy különösebb konfliktusok nélkül ellegyen vele. Nincsenek valóságos kapcsolatai, az esküvőre készülő lánya egy távoli városban a maga életét éli, a felesége a háztartási gépek meghosszabbítása, a volt kollégái untatják.
Két váratlan esemény billenti ki a langyos semmiből. Az egyik fizikailag, a másik lelkileg. Az egyik a felesége halála, amely után nekiindul, hogy még meglátogassa a lányát. A kalandos autóút végén azonban nem talál mást, mint önmaga nem túl hízelgő képmását a tükörben, amit a lánya tart elé. Ez a kép egy minimális érzelmekre képes, önző embert mutat. A másik esemény szintén felfedezéssel jár. Egy gyermeksegély alapítvány hirdetésére válaszolva havi 22 dollárért egy afrikai kisfiú névleges nevelőpapája lesz. Leveleket kezd írkálni a kilenc éves fiúnak, eleinte unaloműzésből, meg hogy legyen kinek kiönteni a környezetével szemben a lelkében felgyülemlett epét. Míg az autós kalandja végképp eltávolítja az addig magáénak hitt világtól, a levelezés útján átélt lelki kaland a maga számára is új belső világot nyit meg benne.
Az Oscar-osztás környékén sokat emlegett film rém egyszerű történet, "az élet apróságai" típusból. Nem lenne több rokonszenves alkonyat-mozinál, s alighanem érzelgőssé is édesedne, ha nem Nicholsont látnánk a főszerepben. Csupa önmérséklet és visszafogottság, de a szemében időnként felvillan az a robbanni és robbantani kész kajánság, amitől csupa feszülség lesz körülötte a levegő. A leheletnyi mosoly a szája sarkán lesujtó vélemény az emberi butaság, képmutatás, fantáziátlanság természetrajzáról. Kopaszodik, öregszik, tán még csúnyul is. Élvezettel tárja elénk a romlandóságát. A nem romlandó zsenialitás birtokában.
