"Egy szó mint száz: kéne egy kis sperma" - nem ez a Hannah és nővérei legjobb dumája (habár csúcsközeli), de ide megteszi. Már csak azért is, mert a Sejtcserés támadásban a "kéne egy kis sperma" alapdilemmára húzzák fel a romantikus komédia szerény felépítményét. Akinek ezen a mozihéten kéne egy kis sperma, régi ismerősünk a romkom szakról: Jennifer Aniston szerepe szerint a New York-i szinglivilág egyik elnyílófélben lévő virága, s mint ilyetén növénynek a mesterséges megtermékenyítés tűnik a gyermekáldás egyetlen járható útjának. A bonyodalmak hol máshol is képződnének, mint a tégely tartalma körül, mely tartalmat, hogy, hogy nem, végül nem a célra kiszemelt csődör, hanem a kissé neurotikus házibarát szolgáltatja. Ami azt illeti, Jason Batemant a szereposztók istene is az ilyen félresikerült spermadonorok megformálására teremtette; ma ő az egyik legtöbbet foglalkoztatott kedveslúzer, ha Steve Carell nem ér rá, egész biztosan Batemané a tégely. Amit részeg nemtörődömséggel meg is tölt. A fürdőszobai magánakcióról persze elmulasztja értesíteni a jövendő anyát, de már hogy is tenne ilyet, amikor másnap maga sem tudja felidézni az esetet. Na de hét év múlva, mert időközben ugrottunk egy kicsit, akkor kezd csak leesni a tantusz: a nagy Batemannel egyszer csak szembejön a kicsi, kiköpött az apja, egy napközis neurotikus, meg kell zabálni. A filmről ugyanez nem állítható, de szódával elmegy: Batemannek volt már jobb is, Jennifer Aniston felől nézve viszont egy kifejezetten épkézláb semmiségről beszélhetünk.
