[img id=431425 instance=1 align=left img]Az utolsó fogadalom: soha többé nem fog írni. „Fényes karrierje ezzel véget is ért.” Felszabadultan utazgat, éli életét, mígnem rá kell döbbennie, hogy hiányzik neki az írás. „De azután mégis az történt, hogy elfogta valami megfoghatatlan, rossz közérzet, amit kezdetben nem is tudott megfogalmazni (…) bármennyire kellemetlen volt is bevallania, de hiányzott neki az írás gesztusa…”

Gondolatban végigvette az összes írással foglalkozó mesterséget és végül úgy döntött, hogy másoló lesz, bár ő maga sem volt tisztában azzal, hogy mit is kell valójában csinálnia egy másolónak.Kezdetben fejben kezd írni; meghatározó számára az esernyős, idős hölggyel való találkozás, de segítségével kikristályosodik az elképzelés: embereket fog másolni, arcképeket, portrékat fog írni.

Műtermet keres és bérel, zenét komponáltat, kézzel készített különleges villanykörtéket gyártat a műtermébe, amelyek egymás után, meghatározott időben és sorrendben égnek ki. Az első arcképet Rebeccáról, titkárnőjéről készíti; az üzlet beindul, sorra jönnek a megbízók, míg egy napon…

A regény tehát első látszatra banális, klisészerű esetet mutat be, de ahogy haladunk a történet mélye felé, az oldalakat valami misztikus, különös fény világítja meg, mint Gwyn bizarr villanykörtéi – és rájöhetünk, hogy középszerűségről szó sincs. 

Ez a különös fény nem más, mint az író filozofikus tartalmú üzeneteinek hatása. Baricco a szókratészi maieutika módszerével, jól megválasztott kérdéseivel, amelyeket a párbeszédekben tesz fel, a kételkedésig vezet minket, olvasókat. Célja, hogy mi magunk jussunk el a helyes felismerésig, meg tudjuk különböztetni a jót a rossztól. Lélekápoló regény ez, mert tanít, hogy ne a látszat alapján ítéljünk, siránkozzunk vagy örüljünk, hanem tegyünk fel magunknak kérdéseket. A válaszok megtalálásával viszont lelkünk gyógyul. (Hiszen ki szeret kétségek között élni?)

A könyv bemutatóján maga Baricco úgy fogalmazott, hogy azt reméli, ezzel a könyvvel – amelynek témáját már régóta dédelgette magában – fényt visz az olvasók életébe. Szintén ő maga mesélte el, hogy ennek az írásnak ritmusa van, a könyv maga diktál, az mondja meg, hogy milyen ütemben olvassuk. A fejezetek tömörek, és tudatosan írta megközelítőleg egyforma hosszúságúakra. 

Ez is a lépésről lépésre haladó olvasást segíti elő, épp amilyen komótosan, tudatosan járja útjának minden centijét Mr. Gwyn is. Skandálnak a fejezetek, hadat üzenve szinte a mindennapi élet monoton megszokottságának. A regény az elején ritmikusan lüktet, majd az utolsó részben hirtelen felgyorsul; az olvasást nem lehet abbahagyni, minél előbb tudni szeretnénk, mi fog történni. Baricco kínosan ügyel a részletes, pontos leírásokra, ám sohasem locsog, minden kifejezésének és megjegyzésének súlya van.

A szöveg (mintha élne) már az első oldalakon jeleket küld, lehetséges utakat mutat, amelyeket nekünk, olvasóknak kell bejárnunk, hogy felfedezzük az igazságot, vagy legalább is közelebb kerüljünk hozzá. A mű egészét vibráló feszültség jellemzi, ez azonban nem kétségbeejtő bizonytalanság, inkább valami a megnyugtató bizonyosság felé irányít. Egy nyomozás történetének is tekinthetjük a könyvet, a cél mégsem egy bűnügy felderítése, a rejtély (vagy rejtvény) magából a főszereplőből, Jasper Gwynből bontható ki.

[img id=475421 instance=1 align=left img]A tényleges szereplők mellett árnyékban hagyott főszereplője a történetnek az idő. Az idő, ami arra való, hogy megtisztítsa az egyént a száradt sárként rátapadó rétegektől, amelyek gúzsba kötik, és nem engedik felfedni igazi arcát. Prousti hatásra gondolhatunk itt: „Majd meglátja, eljön az életemben az az óra, amikor a mi fáradt szemünk már csak egyetlen fényt tűr meg, azt, amit egy ilyen szép éj formál és szűr át a homályon, s amikor a fülünkkel csak azt a muzsikát érezzük, amelyet a holdvilág a csend fonákján játszik”

A regényben sűrűn bukkannak fel szentenciaszerű megállapítások. Némelyek nagyon egyszerűek, mások izgalmasak és elgondolkodtatók. „Ha el kell felejtselek, emlékezni fogok rá, de azután ne kérd, felejtsem el, hogy emlékeztem.” Vagy egy másik: „az egyetlen dolog, amitől az ember élőnek érzi magát, egyben az a valami is, ami arra rendeltetett, hogy a végén megölje őt”.

Figyeljük csak meg azt az elragadó eszmefuttatást: „Gyakran tanakodtam azon, vajon a hangolók tudnak-e zongorázni. Már úgy értem, profi szinten. (…) De ha a kérdés arra vonatkozik – folytatta –, hogy a hosszú órákig tartó hangolás befejeztével vajon miért nem ülnek le egy Chopin-szonátát eljátszani, hogy kiélvezzék szakmai tudásuk és odaadó munkájuk eredményét, a válaszom az, hogy még akkor sem tennék meg, ha képesek lennének rá. – Nem? – Aki felhangolja a zongorát, az nem szívesen hangolja le – magyarázta Jasper Gwyn.”

Mr. Gwyn mögött ott áll maga Baricco, egyedül ő. Ez a könyv is, hasonlóan a többihez, egy önmagáról készült hatalmas arckép. Éppen az, amit Gwyn is szeretne megvalósítani, hiszen minden művész célja és rendeltetése ez. „Mi nem szereplők, hanem történetek vagyunk” – írja Baricco. Nem torpanhatunk meg annál a gondolatnál, hogy egy kalandban részt vevő szereplők vagyunk, „de meg kell értenünk, hogy mi az egész történet vagyunk, és nem csak az az egy szereplő.”

Felismerhetjük önmagunkat mások történetében, de mégis a mi történetünk olyan könyv lapjaiból tevődik össze, amelyet még senki sem írt meg, és hiába keressük elménk könyvespolcain, apró villanykörték között, amelyek sorban kihunynak, mint az emlékek. Egy utat kell bejárnunk, miközben le kell vetkeznünk azokat az életeket, amelyeket mások aggattak ránk, illetve amelyekbe mi magunk varrtuk be saját magunkat, hogy a végén meztelen mivoltunkkal találjuk szembe magunkat.

Minden hiábavaló. Csak mások emlékeznek, csak mások mesélhetik el a történetünket, és a titok rejtve marad egészen a halálunkig. De az élet bűvölete éppen ebben rejlik. Önmagunk keresésében.

Alessandro Baricco könyveiről még itt is olvashatsz.