Hollywoodban járunk az 1950-es évek elején, és a nagy stúdió hasonlóan nagy sztárjának nyoma vész, a háttérben a kommunisták áskálódnak, a csinos revüsztár magánéleti gondokkal küzd, egy kezdő színésznek pedig meggyűlik a baja a rendezővel. Kukkantsunk a kulisszák mögé!
„Siker, pénz, csillogás, ez az álmom. Moziba járni érdemes.” – énekelte annak idején a KFT, és a film világa azóta is ugyanolyan varázslatosnak tűnik a kívülálló számára, és a Coen testvérek legújabb vígjátékából kiindulva azok sem mindig tudnak szabadulni a varázslattól, akik belülről ismerik az álomgyárat és annak minden unalmát, fáradalmát és nyűgét. Az Ave, Cézár! a klasszikus hollywoodi filmgyártást énekli meg, és meglepően elnéző annak minden kispályás szereplőjével. Mert legyen a színész buta, mint a föld, a rendező affektáló majom, a revüsztár egy lotyó, a vágó pedig egy láncdohányos szörnyeteg, ők együtt egy igazi álmot hoznak létre, ha csak egy estére is.
Hősünk a kitalált hollywoodi stúdió, a Capitol mindenhez értő menedzsere, Eddie Mannix (Josh Brolin) az 1950-es évek legelején, egy igazi fixer, aki gyakorlatilag egész nap a filmesek apró-cseprő gondjait oldja meg. Főszereplőt talál egy elakadt produkciónak, férjet a csapodár színésznőnek, elhallgattatja vagy éppen hírekkel látja el a bulvársajtót, és ha történetesen elrabolják a stúdió legnagyobb sztárját, akkor ő indul a nyomába, de közben nyugodt, normális életről álmodik, amelyben családjával vacsorázhat a nap végén. Szenzáció amúgy nincsen, az emberrablás is ártalmatlan és civilizált, de még csak nem is különösebben szórakoztató, és lassan minden ügyről kiderül, hogy bagatell, miközben hősünk végiglátogatja a különböző stúdiókat, ahol mindenféle filmek készülnek, és ez menti meg az Ave, Cézár!-t. Nem nagy dolgok ezek, látunk egy vízirevüt Scarlett Johanssonnal – akinek jóval kisebb szerepe van, mint amit az előzetes sejtet -, egy musical számot matrózokkal és Channing Tatummal, egy csacska westernfilm forgatását, és bár egyiket sem kell túl komolyan venni, de ezek a jelenetek tényleg árasztják magukból azt a varázst, ami összetartja a filmet, és ami miatt hajlandóak vagyunk elhinni, hogy bár a rendező/forgatókönyvíró Joel Coen és Ethan Coen magát a történetet jócskán összecsapták, ennek a világnak az újrateremtését tényleg a szívügyüknek tartották. 
Bár az embernek szinte a játékidő legelejétől komoly hiányérzete van, hiszen nincs épkézláb történet, csak lazán egymásba fűzött, és néha sehová sem vezető epizódok, és ahhoz képest, hogy vígjátékot nézünk, csak nagyon kevésszer tudunk jót nevetni, furcsa módon nehéz haragudni a filmre. Ebben nyilván benne van az is, hogy annyi fantasztikus film - Llewyn Davis világa, A félszemű, Nem vénnek való vidék, A nagy Lebowski, Fargo, stb. - után az ember megengedő a Coen testvérekkel, lazíthatnak ők is egy kicsit néha. Pedig ők sem voltak mindig ilyen elnézőek a filmiparral szemben, és jó pont negyed évszázada, a Hollywoodi lidércnyomásban egész más képet festettek róla, de nem kell mindig riogatni a népeket, és ami elveszik a történetben, az itt visszajön a részletekben. Roger Deakins csodás képei tényleg életre keltik a hatalmas stúdiók és bonyolult díszletek nyüzsgő világát, és a kora ötvenes évek tárgyi világa csodálatos – erre Coenék valószínűleg több figyelmet szántak, mint az egész forgatókönyvre -, és megannyi remek színész hajlandó kedves, szerethető idiótaként megjelenni a vásznon. Köztük is a legjobb Tilda Swinton egy kettős szerepben, és a fiatal Johnny Deppre hajazó Alden Ehrenreich (Blue Jasmine, Vonzások), talpraesett, mégis teljesen hülye cowboyként, és most először láttuk Channing Tatumot igazán jónak! 
Értékelés: 10/6.5
Kinek ajánljuk? Aki szívesen kukucskál be a kulisszák mögé, és hajlandó átadni magát a filmkészítés varázsának, és akik George Clooney-t még igazi bamba idiótaként is nagyon szeretik, illetve lakberendezőknek és vintage órák gyűjtőinek.
