Sírjunk vagy nevessünk?

  • L. Zs. / PORT.hu

Vannak a vérkomoly politikai és gazdasági összeesküvős és szemétkedős filmek, és vannak, amelyek fajsúlyos témaválasztásuk ellenére is szórakoztatni akarnak. Steven Soderbergh legújabb krimi-dráma-komédiájával az utóbbira törekszik. Vajon sikerül neki? A válasz felemás.

A gonosz konszern garázdálkodása
A sztori valós eseményeken, az USA egyik legnagyobb kartell-botrányának történésein alapszik. Ahogy a nyitó képsorokból megtudjuk, a világon szinte mindenhez kell kukorica. Így aztán nem csoda, hogy egész iparágak épültek erre a nagyszerű növényre és a belőle kinyert alapanyagokra. Ahol pedig iparágak létesülnek, ott megjelenik a pénz, és előbb-utóbb felüti ocsmány fejét a korrupció, a hatalmi harc, a piac befolyásolása, és a fogyasztók megtévesztése.

Görbe tükör Amerikának
Ez eddig nem hangzik túl izgalmasan. Legalábbis annyi ilyet láttunk-hallottunk már, akár a moziban, akár a hírekben, hogy jócskán megcsömörlöttünk a kapitalizmus fent említett rákfenéitől. Ahhoz, hogy ez a téma érdekeljen valakit, vagy nagyon izgalmasra és akciódúsra kell szerkeszteni, vagy teljesen új nézőpontból kell megközelíteni a dolgokat. Soderbergh úgy gondolta, görbe tükröt tart az amerikai társadalom elé, és bizonyos jelenségeket nevetségessé téve mutat rá a rendszer hibáira és hiányosságaira.

Matt Damon jutalomjátéka
A főszereplő kiválasztásával azonnal belenyúlt a tutiba. Megmondom őszintén, nem rajongok különösebben Matt Damonért. El kell ismerni, hogy jó színész, de nekem olyan semmilyen. Szomszédfiú-karaktere nem tette számomra igazán meggyőzővé például Jason Bourne bőrében sem. A jóllakott óvodás-kinézetű, elhízott, fiatalon vezető pozícióba került, eminens biokémikus figurája azonban igazán testhez álló neki, még ha nem is ez szokott lenni a versenysúlya. Játékával is remekel, szenzációsan kelti életre Mark Whitacre bipoláris személyiségét. Sokáig nem tudjuk eldönteni, valójában ki is ő: cégéhez lojális élmunkás, majd a piszkos ügyek leleplezésében az FBI-nak buzgón segédkező mintapolgár, szerető férj és példás családapa, ártalmatlan, jóhiszemű balek? Vagy mindvégig a saját pecsenyéjét sütögető, pénz- és hatalommániás, érzéketlen hazudozó, aki nemcsak munkaadóit, üzlettársait és az FBI-t veri át, de élete párját is éveken át az orránál fogva vezeti?

Kigúnyolom, ha kell
Az Informátor! legfőbb fegyvere az irónia. Whitacre figurája önmagában is cinikus, ahogy például a legfeszültebb helyzetekben a nyakkendőkről vagy a jegesmedvék orráról elmélkedik magában. A film a nagyvállalati vezetőkről ugyanúgy nem fest hízelgő képet, mint ahogy az FBI-ról sem. A szatirikus hangvételt ügyesen festi alá a ragtime-jellegű filmzene, ami már a cselekmény végkifejlete előtt figyelmeztet minket, hogy itt valami nem stimmel.

Néha nevetünk, de inkább sírnánk
Jó utat választott Soderbergh, mégsem lehet egyértelműen dicsérni. A történet lassan és meglehetősen unalmasan bontakozik ki, bizonyos pontokon pedig zavarossá válik. Akadnak ugyan vicces pillanatok, ezek azonban nem elég számosak, sem nem kellően intenzívek. További probléma, hogy egy rakás fontos kérdést megválaszolatlanul hagy. Többek között azt, hogy egy ilyen kényes ügyben, amikor ráadásul minden egyetlen ember szaván alapszik, a nagybecsű FBI miért nem informálja le az informátort? És miképp lehetséges, hogy sokéves házasságban, közös gyerekeket nevelve a feleség még csak nem is gyanakszik, hogy a férje nem teljesen frankó?

Mindent összevetve: Soderbergh nevettetni akart filmjével, és alapvetően nem is fogott mellé, nekünk azonban jó eséllyel mégis inkább sírni támad kedvünk ama ostobaság, dilettantizmus, kapzsiság és elvtelenség láttán, amely végső soron a jelen helyzetbe taszította a világot.

Kinek ajánljuk?
- Matt Damon-rajongóknak.
- Akik ugyan nem Matt Damon-rajongók, de kíváncsiak egy olyan alakításra, ami legalábbis Oscar-jelölés-gyanús.
- Akikben erős nosztalgia él a kilencvenes évek miliője iránt.

Kinek nem?
- Akik nem bírják közel két órán keresztül nézni a hájas és bajuszos Matt Damont nevetséges nyakkendőkkel.
- Akik az efféle történeteknél ragaszkodnak az Erin Brockovich-féle dekoltázsokhoz.
- Akiket még ironikus formában sem érdekelnek az ipari, mezőgazdasági vagy politikai botrányok.


6/10