Az első jelző, ami film megtekintése után eszembe ötlött, az a keserédes. A szürke hétköznapokat, a mindennapi betevőért folytatott harcot és egy háttérben lappangó családi tragédiát ugyanis megpróbált a rendező a lehető legkönnyedebb öniróniával elénk tárni, és meglátni a sok viszontagság mögött felsejlő tiszta napfényt.
Rose és Emily testvérek, bár jellemük igencsak különböző. Rose-nak semmi sem jött össze az életben, és elkeseredve szembesül azzal, hogy volt gimnazista osztálytársa sokkal előrébb tart, mint ő. Emily is hasonló cipőben jár, de őt ez kevésbé érdekli. Aztán egy napon Rose 7 éves kisfiát eltanácsolják az iskolából bizarr viselkedése miatt, így Rose kénytelen olyan állás után nézni, ami többet és gyorsabban fial, mint a házvezetés, hogy fizetni tudja a magániskolát fiának. Szeretője tanácsára beindítja hát a Sunshine Cleaning nevű céget, mely a halálesetek utáni takarítást vállalja magára.
A Tiszta napfény sokat markol, de keveset fog. Az életteli, szerethető és szimpatikus karakterek és a remek színészek nem nagyon érvényesülnek, mivel a rendezőnő, Christine Jeffs maga sem tudja eldönteni, hogy a két testvér kapcsolatáról, anyjuk öngyilkosságának feldolgozásáról vagy esetleg az apjukkal való kapcsolatukról szeretne mesélni. Megpróbálja az összes mondanivalóját szűk másfél órába sűríteni, holott ezek a karakterek többet érdemeltek volna. Így nem tudja kibontani egyik szálat sem a maga teljességében, és a háttérben lappangó komplex érzelmi háló rejtve marad. A néző sem tudja így megfelelően beleélni magát a szereplők helyzetébe, így az a jelenet sem éri el a várt könnyfakasztó hatást, melyben a film végefelé Rose egy autórádión keresztül beszél halott édesanyjához. Egyszerűen nem láttunk eleget Rose vívódásaiból, szenvedéseiből, nem tudjuk érzékelni az arcán legördűlő könnyek keserűségét és szavainak súlyát.
Jeffs sok szálat elvarratlanul hagy, illetve talán fölöslegesen erőltet bele a filmbe (ilyen például Emily barátnőjének, Lynn-nek a leszbikus hajlama), a végén pedig minden túl egyszerűen megoldódik, egyszer csak véget ér a cselekmény, és azt érezzük, hogy láttunk egy kis szeletet pár ember életéből, de azt nem, hogy eljutottunk A pontból B-be.
A színészekkel nincs baj, hozzák amit kell, csak túl kevés idejük van kibontakozni. Egyedül Steve Zahn-on éreztem az őrjítő disszonanciát a menő ex-hátvéd/rendőr szerepével. Ő egyszerűen nem az a karakter, akiről elhisszük, hogy a gimiben megvesztek érte a csajok, és hogy a vele kötött házasság lenne Rose álmai netovábbja. Alan Arkin kapva kapott a lehetőségen, hogy ennek a filmnek a címében is szerepel a "sunshine" szó, hiszen a Little Miss Sunshine (A család kicsi kincse) című filmért "esett le" neki egy Oscar. Itt tulajdonképpen ugyanazt hozza mint ott, a habókos álmodozót, csak sokkal kevésbé neurotikusan, ha úgy tetszik, ez itt a light-Edwin Hoover.
Mindezek ellenére azért ne higgyük, hogy a Tiszta napfény egy értéktelen és rossz film, hiszen abszolút szerethető, csak egyszerűen nem sikerült azt teljesítenie, amire feltehetően vállalkozott. A sokat sejtető történet nem azt, vagy inkább nem olyan intenzitású érzelmi hatást vált ki a nézőből, mint amilyet kellett volna. Ha a katarzis el is marad, az a gyönyörűen megálmodott képsor mindenképpen megragad a nézőben, mikor Emily felmászik a magasított vasúti sín alá, és az elhaladó vonat szikrát szór rá. Kár, hogy a szikra csak a vásznon, és nem bennünk lobbant.
