Szerelem, skizofrénia és matematika. Egy csodálatos elme misztikus küzdelme saját gondolatai ellen - Russel Crowe legújabb, Oscar-díjra jelölt filmjében.
Az amerikai filmkészítőknek legtöbbször csak elnagyolt, kartonból vagdalt klisékre futja, ha a zsenialitást kell ábrázolniuk. A vásznon feltűnő géniuszokat három, egymástól jól elkülöníthető alcsoportra lehet osztani: van ugyebár a tökéletes, aki egyik lábával a tudás, míg a másikkal az erkölcs talapzatán áll, hogy a tömegek föl emelkedve mutassa az utat egy szebb jövő felé; aztán ott van az úgynevezett különc, aki gyűrött ingben, csapzott hajjal jár-kel a világban, tudományos problémák tucatjait oldja meg reggeli előtt, de biztos leeszi magát, és még a cipőjét sem tudja befűzni. A harmadik és talán legemberibb figura: az őrült, akinek a zsenialitás egyszerre áldás és átok, és akit tehetsége úgy kínoz, mint egy soha el nem múló betegség. Ebbe a típusba tartozik Ron Howard filmjének főszereplője is, aki zsenialitásával felforgatja a huszadik századi tudományos gondolkodás alapjait, miközben élete jelentős részében pszichiátriai kezelés alatt áll.
Az életrajzi eseményeket feldolgozó, ám a tényeket meglehetősen szabadon kezelő film az 1994-ben matematikai Nobel-díjjal kitüntettet John Nashről szól, aki mindössze egyoldalas doktori disszertációjával alapozta meg a nem kooperatív játékelméletet - és ezzel nagy hatással volt többek között a modern közgazdaságtanra, a szociálpszichológiára és a biológiára is. A történet szerint a
visszahúzódó, kicsit bogaras nyugat-virginiai matematika zseni 1947-ben érkezik a Princeton egyetemre, ahol különös viselkedése miatt rögtön összetűzésbe keveredik csoporttársaival és
tanáraival. Nash ugyanis nem látogatja az órákat, és minden adandó alkalommal kifejti, hogy évfolyamtársaival ellentétben ő nem éri be a már összegyűjtött tudás rendszerezésével. Azt az ötletet keresi, ami egy csapásra megváltoztatja a tudományt. Egy váratlan pillanatban a könyvtártól távol, egy kis kocsmában rá is talál arra az eredeti gondolatara, amire aztán felépítheti világrengető elméletét, a
Nash-egyensúlyként elhíresült tételt.
Pár év múlva már megbecsült tudományos személyiség, az amerikai hadsereg kódfejtő szakértője, sőt a szakmai sikerek mellett magánélete is rendeződik, amikor feleségül veszi élete első szerelmét, a gyönyörű és okos Aliciát. Ennek az idillnek azonban hirtelen vége szakad, és Nash egy elmegyógyintézetben találja magát, ahol szembesülnie kell azzal a ténnyel, hogy élete legfontosabb emlékei, a számára legkedvesebb emberek csak a valóságtól távol, agyának mélyén léteznek. Nash
azonban nem adja fel, vissza akar térni a tudományos életbe, ezért szedáló gyógyszerek nélkül küzd meg a saját maga teremtette démonokkal.
Egy ilyen történetet nehéz elrontani, és ez a bravúr még az általában csak nyúlós giccseket gyártó Ron Howardnak sem sikerült. A Túl az Óperencián és a Grincs rendezője ezúttal visszafogott filmet
készített, amiben az összeborulós, romantikus jeleneteket megfelelően ellenpontozzák a skizofrénia
mindennapjainak képsorai. A film látványtervezője, Wynn Thomas pedig tökéletes díszletek és maszkok segítségével vezet minket végig egy emberi életen és a huszadik század második felén, ráadásul azt is bebizonyítja, hogy néhány jól megválasztott vizuális effekt képes felerősíteni egy melodráma hangulatát is.
A szereplők meggyőző alakítást nyújtanak, és ez nem meglepő amikor még a mellékszerepekben is olyan nagyszerű művészek tűnnek fel, mint például a pszichiátert alakító híres Broadway-színész, Christopher Plummer. Russel Crowe ugyan néha kicsit túljátssza szerepét, de ha a lapos, színtelen Gladiátorért megérdemelten jutalmazták Oscar-díjjal, akkor most akár kettőt is kaphatna John Nash megformálásáért. A jó forgatókönyv és a mértékletes rendezés mellett ugyanis az ő színészi játéka változtatja az őrült tudós kliséjét hús-vér emberré, akit - ha megérteni nem is tudunk a moziban töltött 134 perc alatt - de legalább bepillanthatunk gondolataiba, és megérezhetjük, hogy zsenialitása és őrülete ellenére sem különbözik tőlünk annyira.
