A két szembenálló multicég megpróbálja megsemmisíteni ellenfelét. Mindketten magán CIA-t szerveznek, hogy kikémleljék a másik titkait. Két ügynök (Julia Roberts, Clive Owen), otthagyva az állami szférát, beépül a cégekhez, hogy saját hasznukra fordítsák az ellenségeskedést.
Hála a jó égnek a film nem ennyire egyszerű. Sőt eléggé csavaros történet. Zörög is az egész: néhol kissé túlírtak a párbeszédek, néhol kicsit valószínűtlen, és az ipari kémkedés valós világáról sem tudunk meg sokkal többet. Olyan a film, ahogy a játszótéren a kölykök a kémkedősdit elképzelik.
A film amúgy elég laposan indul, de végül sikerül valamennyire felpörgetni. A szereplőkkel bekukkantunk Rómába, Miamiba, Clevelandbe, Londonba. Ahogy ezt egy kémfilmtől elvárjuk. Tony Gilroy (Bourne-trilógia) nem is akart első ránézésre többet: egy szokványos műfajfilmet hozott össze.
Volt persze pillanat, amikor a sokadik fordulat után fészkelődni kezdtem a székben: ennyi? A sok döbbenet, csavar pusztán ezért? A végére mégis megbékéltem. A film az összes valamire való kémes mintát felhasználja, cserébe azonban le is építi azokat kicsit irónizálva. Persze manapság már ez a fajta irónia is a klisé része.
A film mégis nézhető. Főként azért, mert az alakokat többnyire jól eltalálták - a két főszereplő lehetne karakteresebb ugyan, ám a két igazgató zseniális - a film így egészen szórakoztatóvá vált. A Bourne sorozat szájbarágásra hajlamos forgatókönyírója rendezőként ezúttal hagyott valamit színészeinek is. Paul Giamatti tökéletesen alakítja a mitugrász Dick Garsik szerepét. Gilroynak még arra is volt ideje, hogy eléggé ellenszenves szereplőjét itt-ott árnyalja.
Bár ebben a műfajban forgattak már jobb filmet (Blöf), s a Kettős játék nyilván nem rengeti meg a filmesztétikát, újabb nézhető, sőt izgalamas filmet tűzhetnek ki a mozik műsorukra. Talán az utolsó fordulat kiszámíthatóságát is meg lehet bocsátani.
Érdemes megnézni, bár sok hasonló film van.
