Az az állítás, hogy Steven Spielberg ordenáré giccset rendezett, alkalmasint már tíz vagy húsz évvel ezelőtt sem lett volna elegendő ahhoz, hogy az érdeklődés szikráját csiholja elő bárkiből is. De nem csupán az ásításra ingerlő banalitás a gond vele: Spielberg különleges esetében azzal is számolnunk kell, hogy mégoly méltányos nyilatkozatunkkal jócskán ellövünk a céltábla mellett. Hiszen ha végigtekintünk a szakállas ikon opusain, világosan látszik, hogy szóra sem érdemes filmet csakis olyankor adott ki a kezéből, amikor robotpilótára kapcsolva iparoskodta végig a rá bízott munkát (gondoljunk a Különvéleményre). A Hadak útján ezzel szemben távolról sem érdektelen rutindarab. Szívvel gondozott, rózsaszínes, grillázsszagos mozi: átjárja a spielbergi lélek fülledt melege, teret juttatva a játéknak, amikor azt kell várni, hogy a legváratlanabb helyeken felcsillogjon előttünk a rendezői zsenialitás.
Egy ilyen aprócska csodához nagyjából egy órát kell most kibekkelni: már a francia fronton ügetünk 1914 körül a brit farmról elszakajtott, Joey nevű meselóval, amikor a búzatáblák közül megindul a németeket sújtó lovasattak – kétszáznegyven, mesteri képekkel táplált másodpercben, ahol még a tömeges halál ábrázolására is okos megoldást talál a néhány áldott pillanatra önfeledten dirigáló alkotó. Ahelyett hát, hogy a film végén fejünket lendületesen a falba vernénk, növelje önbecsülésünket, hogy hajlandók voltunk ezért az egyetlen ínyencjelenetért alámerülni ebben a közel két és fél órás, a didaxis fullasztóan sűrű krémjével repedésig töltött kreálmányban.
Mindazonáltal a Hadak útján érdekességéért nem a heroikus nézői kotorászás szavatol, hanem a tény, hogy ez itt Steven Spielberg tán legőszintébb filmje, melyben a rendező a visszapillantó tükörben felsejlő arcmásával néz farkasszemet. A mai retrós közegben teljesen logikus húzás lett volna, ha Spielberg a (számára) dicsőséges 80-as évek legelejéhez kanyarodott volna vissza, de a helyzet ennél súlyosabb. A Hadak útján nem a fényes fantáziát, világraszóló szentimentalizmust és irigyelni valóan laza csuklót elegyítő legényévek megidézésére irányuló kísérlet, hanem vágykergető időutazás az amerikai hangosfilm hajnali korszakába; abba az időbe, amikor az órákat az Elfújta a szélhez igazították Hollywoodban, az istent Frank Caprának hívták, az előremutató tehetséget meg Walt Disneynek. Ebben az avas koordinátarendszerben elhelyezkedve Spielberg szerint ma sem lehetetlen érvényes filmet készíteni, és e mulatságos elméletet mindenféle irónia nélkül adja elő: a fordulatgazdagság ellenére a kameraállásokig menően kiszámítható, nevetségesen szimpla, üresen pöffeszkedő, leírhatatlanul ásatag nagyszabást csakis az választja el a frenetikus paródiától, hogy a rendező következetesen elhajtott magától mindennemű reflektálási igényt.
Mindeközben már-már nosztalgiával gondolhatunk vissza azokra a különös időkre, amikor még komoly vitákat lehetett folytatni arról, hogy Spielberg markáns elképzelése a (második) világháború leglényegéről elfogadható-e európai fejjel, vagy sem. Az a háborúvázlat ugyanis, amit a Hadak útjánban mutogat, semmiféle ajánlatként nem értelmezhető: tetszőlegesen felcserélhető díszlet csupán, ami előtt élesen kirajzolódhat egy szívszorítóan szánalmas öregkori önarckép.
