Ízlés szerint

A főzés maga az élet. Legalábbis erős a metaforikus kapcsolat kettejük között, papírra és celluloidra kívánkozik. Készült már róla és/vagy kapcsán burleszk-szerű komédia (Szárnyát vagy a combját? címmel Claude Zidi 1976-os francia vígjátéka), bizarr dráma (Peter Greenaway 1989-es A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője című angol–francia–holland koprodukciója), dokumentumfilm (a spanyol José Luis López-Linares 2008-as A csirke, a hal és a királyrák című munkája). De született a témában romantikus vígjáték is (Sandra Nettelbeck 2001-ben, olasz–német–osztrák–svájci együttműködésben forgatott Bella Martha című filmje, amiből az amerikai Scott Hicks készített hat év múlva remake-et Ízlések és pofonok címmel), sőt animáció (Brad Bird és Jan Pinkava 2007-es – Oscar-díjas – amerikai mozija, a L'ecsó). A felsorolás tetszés – és ízlés – szerint bővíthető.
Kedvelt, népszerű terület a tágan értelmezett gasztronómia, a főzős műsorok – mi több: az erre épülő tematikus csatornák – mellett ma már minden, magára valamit is adó internetes hírportál külön rovatot szentel az étekkészítés művészetének és tudományának, s ma már új elnevezése is van az itt szorgoskodóknak: gasztroblogger.

Mondhatni, Daniel Cohen, a (színházi) színészből lett rendező és forgatókönyvíró (A birodalom visszavár) nem kockáztatott nagyot, amikor (francia-spanyol koprodukcióban) főzős-filmre vállalkozott, és az ínycsiklandó ételkölteményeket remeklő mesterszakácsok karaktereire helyezte a hangsúlyt, mintegy mellékkörülményként kezelve a cselekményt.

Az alapanyag

Mert az Én, a séf története felszínes, annak hátulütőivel és előnyeivel együtt. Nem marad mély nyoma, de ez tarthatjuk franciás könnyedségnek is, mint egy jól sikerült harapnivalónál, ami a fogyasztáskor ízletes, de nem hagy kitörölhetetlen, felejthetetlen élményt.

[img id=373535 instance=1 align=left img]A sokcsillagos, kiérdemesült mesterszakács, Alexandre Lagarde (Jean Reno) érdemei dacára egyre hevesebb és keservesebb vitákba bonyolódik vendéglője tulajdonosával, Stanislas Matterrel (Julien Boisselier), aki étteremláncát az oly' divatos molekuláris gasztronómia (a molekuláris konyha az ételkészítés tudományos alapokra való helyezését vallja) révén kívánja még jövedelmezőbbé tenni. Új séfet is talál, és azon ügyködik, hogy – a tévéműsora révén is – kedvelt Alexandre-et kirúgja. A veterán sztárfőznököt ráadásul pont akkor hagyja cserben az ihlete, amikor egy neves étteremkalauz kritikusainak közelgő látogatásának hírét veszi. Az ihlet és segédkéz nélkül maradó Alexandre-nak sürgősen asszisztens kell találnia – ebben a pánikhelyzetben találkozik az alkalmi munkákból (épp ablakot tisztító) Jacky Bonnot-val (Michaël Youn), aki a klasszikus francia főzőiskola, a "haute cuisine" ("magas konyhaművészet") híve, s nem mellesleg istenáldotta tehetség. A bökkenő az, hogy Jacky várandós felesége, Béatrice (Raphaëlle Agogué) torkig van férje megszállott és hosszú évek óta anyagilag sehova sem vezető gasztronómiai próbálkozásaival, nemde, egzisztenciális bizonytalanságban nem lehet gyermeket nevelni, így ha Jacky csak vágyakozva pislant egy keverőkanálra, rögtön patáliát csap.

És az összetevők

Az Én, a séf fő vonzereje a film során elkészülő pazar menü-sor, illetve a főszerepben lubickoló Reno–Youn-kettős. A bőséggel adagolt konyhai kunsztok mellett itt nyilvánul meg a rendező-forgatókönyvíró Cohen fő erőssége (amit játszói előéletének köszönhet), a kissé súlytalan "mérkőzésen" is értő karakterépítés, a pörgős (és vicces) dialógusok – azaz: a színészközpontúság.

Youn elsősorban franciaföldön (gall nyelvterületen) ismert és szeretett komédiás és tévés figura, s bár neve számunkra keveset mond, itteni alakítása a kívánalmaknak megfelel. A magyar (nem francia) néző úgyis a világsztár Reno kedvéért ül a moziba, aki fél kézzel el tudja játszani a dölyfös-sértett mesterszakácsot, akiből idővel egyre inkább előbújik az ember; a szakmáját végtelen alázattal és szeretettel gyakorló (étel-) művész – és a megértő apa. Mert mint ahogy feltörekvő szakácspárja esetében: a vele kapcsolatos női karakter – Amandine, a lánya (Salomé Stévenin) – arra szolgál, hogy a figuráját árnyalja. De csak annyira, amennyire egy habkönnyű (nyári) vígjátéki darab ezt szükségessé teszi. Utóbbihoz mérten van jelen az a mélyebbre mutató tartalom is, ami a múlt és a jelen közötti békés, illetve békétlen átmenetet ábrázolja: előbbire példa a feltörekvő, ifjú tehetség/tanítvány és a koros zseni/mester kapcsolata (mindkettőjükben a főzés művészete iránti rajongás és tisztelet lobog). A másikra a modern, tudományalapú – "embertelen" – szakácskodás és a hagyományos, szeretetalapú konyhaművészet szembenállása jellemző. Most még nyernek a szimpatikus (jó) emberek, de – sajnos – egyre inkább úgy látszik, nincs messze a futurisztikus gasztronómia-ipari apokalipszis, amit a Szárnyát vagy combját? már negyven éve pedzegetett. Együnk hát jókat, amíg lehet, és jól esik, és dőljünk hátra nyugodtan.

Kinek ajánljuk?
- Aki könnyed és elegáns menüre vágyik.
- Akik kedvelik a franciás komédiákat.
- Gasztrobloggereknek.

Kinek nem?
- Aki nem szereti a francia konyhát.
- A Jean Renót tartalmasabb, de legalábbis akciódúsabb környezetben elképzelőknek.
- Gyorsétterem-függőknek.

6/10