Az Erőszakik után a Hét pszichopata és a si-cu is megdönthetetlen bizonyíték lett arra, hogy az ír Martin McDonagh egy eszement zseni. A Tarantino-Ritchie-vonalon nyomuló szerző egyszerre készített el egy tökéletes akciófilmet és annak a paródiáját is – méghozzá úgy, hogy közben alkotói válságban van.
Mcdonagh mozija nagyrészt arról szól ugyanis, hogy hogyan nem készül el egy pszichopatákról szóló film forgatókönyve. Főhőse, a magáról mintázott ír származású forgatókönyvíró, Marty (Colin Farrell) ugyanis alkotói válságban és ráadásul alkoholizmusban is szenved. De olyannyira, hogy a forgatókönyv címén kívül (Hét pszichopata) egyetlen sort sem képes leírni.
Nemhogy hét főszereplője nincs a sztorijához, de állandó félrészeg állapota miatt már azt sem tudja, hogy azt a néhány történetszálat, ami megvan, ő találta-e ki vagy a munkanélküli színész haverja, Billy (Sam Rockwell), aki nem mellesleg kutyákat lop Hanssal (Christopher Walken), hogy a felajánlott megtalálói díjból tengesse mindennapjait. Billy azonban egyszer mellényúl, a si-cu, akit egy nagyseggű fekete nőtől orrozott el, valójában Charlié (Woody Harrelson), aki egy igazi pszichopata gengszter.
Marty belekerül a saját sztorijába, egyszerre lesz elszenvedője egy kutyájáért pityergő elmebeteg ámokfutásának, és írni képtelen írója egy briliáns sztorinak, melyhez Billy futószalagon küldi a pszichopatákat: sorozatgyilkosokat, akik sorozatgyilkosokat ölnek, bosszúálló néma kvékert (Harry Dean Stanton), háborúban megkattant vietnámit.
A forgatókönyv, mely szándékai szerint azért lenne formabontó, mert csak a mozi első fél órájában kaszabolnának benne, a többiben a pszichopaták a világbékéről és marihuána áldásos hatásairól értekeznének, a valóságban nem akar összejönni, és egy whiskey-vel és meszkalinnal turbózott westernes leszámolásba torkollik.
Bár a Hét pszichopata sztorija valójában arról szól, hogy nincs is semmilyen sztori, a valóság és a fikció sokszorosan egymásba csúszó síkjai miatt egyetlen másodpercre sem lesz unalmas gengsztertorzó. McDonagh ugyanis hihetetlen érzékkel figurázza ki jelenetről jelenetre a hollywoodi akciófilmeket, az európai művészfilmeket, a westernt, a gengszterfilmeket, sőt még Tarantinóba és Guy Ritchie-be is belerúg egy párat.
A laza szövésű abszurd agymenéshez az Erőszakikban már bevált Colin Farrell bánatosan kornyadozó szemöldökén kívül McDonagh kiválasztotta Hollywood két olyan karakterét, akiknek a feje évtizedek óta egybeforrt a pszichopata jelzővel. Woody Harrelson a Született gyilkosok óta egy csettintésre átváltozik agresszív seggfejjé, Christopher Walkennek viszont ahhoz kéne már csettinteni, hogy egyszer ne úgy nézzen a kamerába, hogy attól a nézőknek hideg izzadságcseppek szaladjanak végig a gerincük mentén.
Kettejük mellett, ha lehet még ijesztőbb az elvetemült sorozatgyilkost nyuszisimogató, remegő kezű vénemberként játsszó Tom Waits, és a Billyt alakító Sam Rockwell, aki bónusz csavarként úgy zavarja le ezt a 109 percet, mintha egy bugyuta családi vígjátékban kapott volna főszerepet. A Hét pszichopatától azonban még így sem lehet megijedni, a vonneguti magasságokkal mérhető dialógusok és a stílusbravúr-bombák ugyanis nem adnak rá időt, 8/10.
