A címbeli színárnyalatot, hangulatot a bizonytalanság lelkiállapotára, a folyton kavargó, kiszámíthatatlan jövendő jellemzésére használják. Fényerősségtől függ, hogy milyen, erősebb vagy haloványabb megjelenésű - tulajdonképpen minden annak a kérdése, hogy miféle belső lencsét használunk, hogy azon keresztül szemléljük a világot és benne önmagunkat.
A spanyol (mondhatjuk így: hétköznapi) dráma szereplői átlagos hősök, hogy egyszerűen és érthetően fogalmazzunk, átlagemberek, olyanok, mint mi. A húszas éveit taposó Jorge (Quim Gutierrez) például egyetemet szeretne végezni, miközben ráhárul szélütést szenvedett, bénán vegetáló apja gondozása - és (ami ellen kézzel-lábbal tiltakozna) munkája, a házfelügyelőség. Jorge tehát gondoskodik és gondoskodik és koptatja az iskolapadot. Szerinte a kiút, a menekülés a taposómalomból egy új munkahely lenne. Keresi tehát szüntelenül és bőszen. Azonban a helyzetét mintegy "bonyolítandó" közben előkerül a börtönből (tényleg onnan) a bátyja, Antonio (Antonio de la Torre), aki a rácsok mögött megszerelmesedett, csakhogy nem képes (biológiailag) teherbe ejteni Paulát (Marta Etura), pedig kellene, mert a rabhölgy csak pocakosan mehet át a kismama-divízióba, ahová - érthetően - olyan nagyon vágyik. Tehát a báty arra kéri az öccsét, legyen férfi, és nemzzen.
A debütáló író-rendező, David Sánchez Arévalo filmje tulajdonképpen arról szól, ahogyan a főhőse önmagára talál - általában a magára találás áll a fókuszban -, vagyishogy az elvárásoknak eleget tenni nem szabad minden körülmények között, hiszen a folytonos megfelelni kívánás egyenlővé válik azzal, hogy a legfőbb ítészünknek nem fogunk tetszeni. Magunknak. A film szimbóluma, a homályos prizma a végére élesedik, és ugyan nem vagyunk benne biztosak, hogy Jorge milyen utat is választ és jár be, de abban igen, hogy a választása - végre - az övé.
Arévalo fordulatosan és igen humoros párbeszédekkel gombolyítja a történetét, így még mielőtt egy vállrándítással "elintéznénk" a moziját, miszerint sok ilyet (fiatal- és idősebb emberek útkeresését) láttunk már, "magyarul" például legutóbb Miklauzic Bence Ébrenjárók című alkotását, bátorítunk mindenkit: a Sötétkékmajdnemfekete izgalmas, vicces és nagyon szimpatikus film.
